Budapest, 1984. (22. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Nyelvbarátság

nuk alá. Persze, eleinte ebből adódhatnak nehézségek, ám ez csak újabb lökés, ösztönzés, hogy találják meg — ezúttal nem képletesen — a közös nyelvet. — Hamar beilleszkednek? — Általában igen. De ők sem egyformák. Most öten dolgoznak nálunk, két nő, három férfi. Mielőtt aláírták volna a szerződésüket, már jártak nálunk; tudták, hova, milyen körülmények közé kerülnek. így nem érheti őket különösebb meglepetés. Mondják, lakva ismeri meg egymást az ember, de remélem, nem vagyunk kellemetlen szomszédok. Egyébként csak egy tantestületünk van: azaz rájuk is ugyanazok a szabályok, kötelezettségek érvényesek, mint a többiekre. Gondolom, ez így helyes, és ez szolgálja az ő mihamarabbi beilleszkedésüket is. Magyarán, ha kell, folyosói ügyeletet adnak, ha meg úgy alakul, hogy megyünk segíteni a betakarításban, jönnek velünk, és együtt pakoljuk a ládákat. A szülőkkel is meglehetősen jó a viszonyuk, nemegyszer még barátság is szövődik közöttük. Ennek az iskolavezetés feltétlenül örül, mert — magam ellen. Mégis, a tanulók is másként viszonyulnak az „importált" tanárhoz. — Nagyobb a hitelük? — Igen, ez az igazság. — Nem okoz gondot, hogy nem ismerik a nyelvünket? — Sőt, ez a jó! Nekünk az kell, hogy ne szárazföldön tanítsák úszni a diákjaikat. Mert a fiatalok az életben, vagy hogy mellőzzem az elkoptatott fogalmat, a közértben, az áruházban, a hatóságnál sem kapnak segítséget, mankót a hóegybevág azzal a szándékunkkal, hogy gyarapítsuk, sűrítsük személyes találkozásaink alkalmáit. Három szovjet iskolával tartunk fenn rendszeres kapcsolatot, s ez nem korlátozódik az ünnepek előtti levélváltásokra. Élővé tenni az együttműködést — erre törekedtünk és törkeszünk mindig. Évente három harmincfős csoportunk kel útra, és 11 napot tölt a Szovjetunióban. Természetesen mi is viszonozzuk a vendéglátást. Minden gyerekünk legalább egyszer eljut Moszkvába, Leningrádba, tanulmányi előmenetelétől függetlenül. A vendégtanárok, hallhattuk, öten vannak. Egy röpke félórára hárman álltak kötélnek, vállalva, hogy felelnek kérdéseimre. — Milyenek a magyar diákok, kedves Tatjana Szkripiljovna? — Csak a legjobbakat mondhatom róluk. Szorgalmasak, segítőkészek. — Jó, jó, de azért mégiscsak gyerekek! Sosem fecsegnek az órákon? — Ha érdekli őket a téma, amiről beszélgetünk, akkor nem. Igyekszem úgy felkészülni, hogy ne unatkozhassanak. A tanterv, persze, engem is kötelez, de a kereteken belül önállóan döntöm el, hogy mit és hogyan vitatunk meg. A módszerek megválasztásában is szabad kezet kaptunk, s én ebben a bizalom jelét látom. Meg hogy őszinte legyek, kicsit rá is vagyok kényszerítve arra, hogy eltérjek a tankönyv menetétől, fejezeteinek tartalmától. Nem mindenben tartom kifogástalannak. És mit mond Vitalij Csernyenok, aki Brjanszkból érkezett, és tiszteletet parancsoló külsejével rögtön elveszi a kedvét a fejüket örökké tréfákon törő mókamestereknek. — Büntetett már, Vitalij Fjodorovics? — Még nem volt rá szükség. Igazán barátságosak a tanítványaim. Amikor megtudták, hogy néhány évig Artyekben, a nemzetközi úttörőtáborban dolgoztam, ki nem fogytak a kérdésekből. Mi tagadás, ez a fokozott kíváncsiság eleinte feszélyezett, mert nálunk kicsit más jellegű a tanárok és a diákok viszonya. Lassan azért megszokom a faggatózást, s azt hiszem, ebből mindannyian profitálhatunk. Különben is: egy pedagógus tekintélyét nem a katedrája adja. Szeretném, ha idővel, egymást jobban, alaposabban megismerve, barátokká válhatnánk. A rangidős Tatjana Tolkacsova ehhez bölcsen csupán annyit tesz hozzá: — A nyelvtudás meglesz hozzá. Ezért vagyunk itt. SEREGI LÁSZLÓ 19