Budapest, 1984. (22. évfolyam)

11. szám november - Győrffy Sándor: „Felség, ma nagy tettek várnak Önre”

szükségletek terén (rendes lakás, jó ruházkodás, koszt, a gyermekek és öregek eltartása). — Ne engedjétek, hogy az emberek, népek, nemzetek, nemzetiségek közti „Testvériség" a Szocializmus korában ugyanúgy hazug frázissá váljon, mint a Nagy Francia Forradalom után, a kapitalizmus korában. — Ne engedjétek, hogy a Demokrácia egy kis embercsoport diktatúrájának álcázott formája legyen. Hanem legyen az a valóságos népi önkormányzatok szövetségi rendszere. — Ne engedjétek bemocskolni a Szocializmus szent zászlóját. Nem azért haltak meg győzelméért annyian, hogy egyes karrieristák saját önző céljukra sajátítsák ki. — Ne engedjétek, hogy országvesztő uraink, mohó, gyors háborús gazdagodásra törő burzsoáziánk hazaárulásáért, a Habsburg-királyságtól latifundiumokat kapott arisztokráciánk, ostoba tábornokaink bűneiért az egész magyar nemzetet tegyék kollektive felelőssé. Ne engedjétek, hogy népünket és a Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában újra „kisebbségi" sorsra jutó majd négymillió magyart „háborús bűnössé" nyilvánítsák. Hivatkozzatok Károlyi Mihályra és Bartók Bélára, József Attilára és Móricz Zsigmondra, a szervezett munkások szakszervezeteire és a Parasztszövetségre, a Márciusi Frontra és a Magyar Frontra, a Nemzeti Ellenállás Diákmozgalmára és a Magyar Ifjúság Szabadságfrontjára. A német fasizmus hadigépezetének legyőzésére gyengék vagyunk, de bizonyítanunk kell Európa előtt: a Horthy- és Szálasi-féle „hivatalos" Magyarországon kívül volt és van egy másik Magyarország is, a munkásság és a parasztság Magyarországa. Ezért ne engedjétek, hogy áldozatunk hiábavaló legyen: a béketárgyaláson egy széket tartsanak üresen az antifasiszta harc magyar mártírjai számára is Teleki Pálnak Churchill által megígért széke mellett. — Ne engedjétek, hogy a nemzeti és társadalmi felszabadulás, amiért Európa minden nemzetének antifasisztái ma életüket adják, annak karikatúrájává, silány másává váljon. Ez kötelességetek, már csak a meghaltak iránti tiszteletből is, de érdeketek is, mert másképp új Hitlerek támadnak és egy új Háború még nagyobb szörnyűségei. 1944. december 6. — Györffy Kollégium Mikulás napja. A szokásos Miklós-napi fellobogózás immár örökre elmarad. Horthy Miklós eltűnt a történelem sülylyesztőjében. Visszaköltöztem a Kollégiumba. Itt mégiscsak többen élünk együtt, kedélyesebb, biztonságosabb is. Amikor márciusban elhagytuk az épületünket, illegalitásba vonultunk, szerencsére rendes, becsületes magyar hazafit neveztek ki „igazgatónak" az újjászervezendő Kollégium élére, Szathmáry Lajost, a hódmezővásárhelyi Cseresnyés Tanyai Kollégium volt igazgatóját, akiről olyan szépen írt Móricz Zsigmond a Kelet Népében és Németh László a Hídban. Én is ismertem pápai tanár korából, az ő pápai Képző Társaságuk és a mi soproni Magyar Társaságunk között jó kapcsolat volt, németellenes szellemben. így hát Szathmáry tanár úr is a „mi emberünk". Az első időben segített abban, hogy a Kollégium bankban lévő pénzének egy részét szétoszthassuk bujdosóvá vált tagságunk között. Új mozzanat, hogy az egyetemeken kivívott tekintélyünk alapján, néhány kollégista társunk „legálisan" is pisztolyt kapott, az egyetemi KISKA-zászlóaljakban szakaszparancsnok lett. Ezzel megteremtődött csoportos önvédelmünk lehetősége. Mostani „cigányéletünk" igen érdekes tapasztalatokkal is gyarapít. A nyár folyamán Nagy Lajos elvette Markó Klárit, de nem volt, hol lakniok. Maradt, mint utolsó lehetőség, a kiürült Kollégium egy szobája. Néhány leányzó is, aki korábban együtt járt velünk kirándulni, hozzánk költözött. Roppant érdekes ez, milyen jól megférünk egymással: a „Nagy család", a „lyányok" és a „fiúk". Kedvenc ötletem már régóta a koedukációs kollégium. Különösen egyetemen, egész nyugodtan lakhatnának együtt fiúk és lányok, sőt, lehetnének köztük házaspárok is! Mostani kísérletünk is ezt igazolja. A szovjet csapatok előrenyomulása egyébként már Vácot és Székesfehérvárt közelíti. Tegnapelőtt a csepeli munkások megakadályozták a kiürítést. Mind összegyűltek a főtéren, és elénekelték a Himnuszt és a „Hazádnak rendületlenűlt". Bizonyították a magyar munkásság hazaszeretetét. Megakadályozták gyáruk leszerelését. A Margit-híd egyik fele műszaki hiba miatt felrobbant. Vajon meg tudjuk-e menteni a másik felét — és a többi aláaknázott hídjainkat? Szívtépő érzés úgy menni át a Lánchídon, hogy tudom: bármely pillanatban levegőbe repíthetik a német katonák. Milyen jogon? 1944. december 8. Úgy látszik, nagyon sokáig fogok élni. Életben maradtam, életben maradtunk — Egyed János barátommal. Ma este mégis fáradt és levert vagyok. Lehet, hogy embert is öltünk. Ha hétpróbás háborús bűnösök voltak: megérdemelték a sorsukat. De ha újonnan besorozott kiskatonák: sajnálom őket. A „terepet" előzőleg többször is megszemléltük. Megállapítottuk, hogy az Üllői út a Calvin tér felőli torkolatában annyira elkeskenyedik, hogy az úttest túlsó oldaláról — a Baross utcai átjáróház közeléből — éppen át lehet dobni a túlsó oldalra a kibiztosított gránátokat. Volt egy emlékezetes drámai pillanat. Az aktatáskában lapuló gránátköteggel többször is elsétáltunk az ABIT-székházzal szemben lévő, túloldali járdán. Hol egy autó jött, hol egy villamos, hol egy motorbicikli, hol egy kerékpár. Egyszer a Nagykörút, másszor a Calvin tér felől. Vagy járókelők, német vagy magyar katonák, csellengő fiatalok, bevásárló háziasszonyok, hazasiető munkások. Végre: sehol senki! 13 A Györffy István Kollégium lányszövetkezete. 1945 őszén. (Görög V., K. Nagy Magda, Ijjász J., Sándor A., Balyó M., K Nagy Margit, Karsai É., Tóth E.