Budapest, 1984. (22. évfolyam)

11. szám november - Győrffy Sándor: „Felség, ma nagy tettek várnak Önre”

Kollégiumi gyűlés 1945-ben — Háromig számolunk és kibiztosítunk! — mondtam Jánosnak. Már nyúltunk mindketten az aktatáskánhoz, amikor a székház melletti ház kapuján kilépett egy öreg anyóka, és elindult a Calvin tér felé. Sőt, megállt, matatni kezdett a táskájában. — Várjunk! — mondtuk szinte egyszerre. Vállaltuk az idegtépő kockázatot, hogy újra kezdjük a gyanússá is válható fel s alá sétálást, egy újabb kedvező időpont kivárását. Mert újra jött egy tank, aztán egy teherautó, egy oldalkocsis német motorbicikli, egy magyar rendőr kerékpáron, majd három zord KISKA-harcos karszalaggal. Aztán újra — sehol senki. Most! Egy-kettő-három! — Bumm! Bumm! Bumm! Bumm! — hatalmas detonáció, robbanások hangja az Üllői út túlsó oldala felől. Szaladni kezdtünk az átjáróház felé. Hirtelen a Calvin tér felől egy autó jött, nagy sebességgel. Elbújtunk egy hirdetőoszlop mögé. — Ne szaladjunk — mondtam. — Csak pár lépés. De az átjáróház kapuja zárva volt. A fal mellé húzódva, gyors léptekkel értük el a Calvin teret. Ott egy német szakasz menetelt, de ránk ügyet se vetettek. Hát így történt. És most töröm a fejem: mi szükség volt erre az akcióra? Mire volt vagy lesz jó! A szovjet hadsereg számára: minimális segítség. Ha mind a nyolc SS-legény meghalt is, 499922 német katona még mindig marad Magyarország területén. A magyar nép, a nemzeti becsület, az Ellenállási Mozgalom szempontjából: kétségtelenül valami. Harci tett. Bizonyítéka annak, hogy van, létezik, harcol a földalatti Magyarország. De ki szerez róla tudomást? Néhány fasiszta ifjúsági vezér, aki az ABIT-székházban dolgozik. Néhány lakó a szomszédos házakból. Bár még ők sem tudják biztosan, hogy kisebb méretű repülőbomba vagy kézigránátakció okozta-e a robbanást. Azért is írom ezt a Naplót, hogy nyoma, tanúságtétele maradjon annak, hogy több száz vagy már tán több ezer partizánakció között a mi mai tettünk is bizonyíték arra: van nemcsak antibolsevista — van antihitlerista magyar ifjúsági tábor is. A Nemzeti Ellenállás Diákmozgalma, a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja nemcsak papíron létezik — tevékenységünk nemcsak röplapok „szórása", ha kell, kézigránátok „dobása" is. ,,Felség, ma nagy tettek várnak Önre" — mondotta minden nap reggelén az inasa Saint Simon hercegnek, a nagy utópista szocialistának. Valahogyan mi is úgy véljük, holnap nagy tettek várnak ránk. Ezért óvjuk rejtőzve egymás életét — A Györffy István Kollégium 1945-ben: Apponyi tér 1. (ma: Felszabadulás tér) FEHÉR ISTVÁN reprodukciói de vállaljuk a tetteket is. Még akkor, is, ha az előrelátható eredmény nincs arányban a vállalt kockázattal. De mégis: partizánakció volt tettünk, politikai jellegű demonstráció, harci feladat. 1944. december 9. Ma kedvemre való „jócselekedet" áll mögöttem. Hírét vettük, hogy Veres Péter bátyánk a Szövetség utcai kórházban fekszik, és fázik, mivel a kórház csak egy vékony kis pokrócot tud adni. Hiába, egyre több a sebesült, a frontokról is, a bombázások következtében is. Nincsenek a kórháznak ablaküvegei, a központi fűtés is megbénult. Egy diakonissza hozta hírét. Rögtön elhatároztam, hogy viszek neki a Kollégiumból egy szép nagy, piros csergepokrócot. Zsindelyné szerzett belőlük száz darabot a Kollégium új épülete számára. Péter bácsinak beszámoltam munkánkról a német megszállás óta. Mondta, hogy örült a Gyergyótölgyesről küldött leveleimnek, meg a többi kollégista lapjainak is. A világgal a kapcsolatot ő is Móricz Erzsi és Püski Sándor könyvesboltján keresztül tartja. Sikerült találkoznia Darvas Józseffel, Erdei Ferenccel, Somogyi Imrével, Szabó Pállal, Asztalos Istvánnal. A kollégisták közül Kardos Lacival és Sipos Gyulával. — Jó dolog, hogy szervezkedtek — mondta —, de vigyázzatok magatokra, egymásra. Most a főfeladat: népünkkel együtt megmaradni, túlélni ezt a háborút is. Megmaradni mindenképpen. Persze nem: minden áron. Ne tévesszétek soha szem elől ezt a magyar népi mondást: megdögleni lehet, de rongyemberré válni nem lehet. Lehetőleg úgy harcoljatok, hogy élve maradjatok. Az oroszok minélkülünk is kiverik a németeket Magyarországból. Mit tudunk mi ebben segíteni? Jóformán semmit. De az új Magyarországot viszont nekünk kell megcsinálnunk. A holtakat eltemetni, a romokat eltakarítani, az ablakokat beüvegezni — ez lesz a mi népünk dolga. Sajnos, egy időre abba kell hagynom a naplóírást. Átkozottul hideg van, meg a bombázások is szaporodnak, egyre veszélyesebb itt a padláson. Isten veled, kedves negyedik Naplófüzetem! Remélem, felszabadulásunk után találkozunk! És fellelem az előző köteteket is, Kemenesmagasiban is, a Luther Otthonban is! Addig pedig nem „írjuk", hanem „csináljuk" a történelmet. GYÖRFFY SÁNDOR 14