Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - Frank János: Gipsz és festék

Marilyn Monroe, 1983. Gipsz, 30 cm jára. A szerialitás ritmusa iránti vonzalma később is megmaradt, csak nem egy kereten belül, hanem képről képre fejlesztette sorozatát. Akkor is az előadás — és vele együtt természetesen a tartalom — végletes tisztasága, mérnöki precizitása jellemezte konstrukcióit. De mindez letagadhatatlan lírával párosult. Annak ellenére, hogy az ilyesmi tilos volt ebben a műnemben. (Tilos? Semmi sem tilos.) Egyszóval a kimért, elegáns tartózkodó Hencze táblái mégis nagyfokú érzékenységet mutattak. Fehérre esküdött, aztán jöttek a szabályt erősítő kivételek, de szűkmarkúan mérte: egy kis sárgát, egy kis pirosat, vöröset. Hencze szerepelt itt is, ott is, ritkán volt önálló kiállítása, de ilyenkor mindig újat hozott. A tudatos és az ösztönös, a hűvös és az érzelmes mindig együtt volt festményein. A Fészekkiállításon a lírai, a szubjektív tényező dominál, anélkül, hogy kimértségből, kidekázott festékadagolásából bármennyit engedett volna a festő. Mintha visszatért volna kezdő kora — akkor kissé szégyellt — akciófestészetének (Action Painting) ki nem élt vágyálmaihoz. Tehát mégsem maradtak álmok. A kiállítás anyaga akkor is széria, ha — szerintem — hiányos. Öt négyzetméteres táblák ezek, az alap most is szigorúan fehér. Formanyelve most is tőmondatos, szókincse rafináltan redukált. Minden kép főszereplője egy-egy spirál, emberfeletti koncentráció árán, egy mozdulattal megvont ábra. Egy színen belül irizál, s plasztikusnak látszik ez a kígyó; színe szürke-fekete vagy éppen vörös. Ennyi van mindössze a legtöbb darabon. Hozzájárul olykor egy kiegészítő — ugyancsak irizáló — keskeny, álló téglalapforma, melynek már valóban acélkemény az éle. A táblák ütőerejét a hogyan adja. Ezt Hencze dönti el. Úgy érezzük, mintha nem is lett volna kínai írás, nem lett volna kalligráfia, mintha mindezt Hencze Tamás találta volna ki, 1984-ben. Mert valóban ő, az autochton festő fogalmazta ezt a vizuális manifesztumot. A sík lehet plasztikus, a színszegény színes; ha tüzes, akkor is jéghideg tud maradni. Egyszóval bátor ember. A két művész radikálisan különböző, mégis létezik közöttük rokonság. A Hencze-képek alaphangja fehér, Gulyás nem véletlenül mintázta a portréit hófehér gipszből. De mivel Hencze szereti a pirosat, Gulyás is enyhén befestette a szobrokat. Némi korállpirossal kiemelte a Scheiber-fej kubusait vagy a hölgyek ajkát, használt valamennyi feketét is. Warhol hajának, nyakkendőjének alumíniumezüstje Hencze szürkéi előtt tiszteleg. Még vörös reflektorfénnyel is „megvágta" képeit. Lázadás ez — mindkettőjük lázadása — saját monok rómiájuk ellen. És lázadás korábbi önmaguk ellen, ráébredtek a huszadik század végének művészeti fordulatára. Eddig sem voltak aluszékonyak. FRANK JÁNOS Vörös spirál, 1983. Festmény, 250x110cm SOMFAI ISTVÁN felvétele Spontán mozdulat III., 1984. Festmény, 100x70 cm MOLNÁR GÉZA felvétele 17