Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - Maiina János: Mecénás nélkül

S. A.: Első helyen és elsősorban Simon Albertet kell megemlítenem. Az ő iskoláján mindenki keresztülment, nála mindenki évekig játszott. Amit tőle tanultunk, azt továbbra is ápolni szeretnénk magunkban. — Másvalaki? S. A.: Volt olyan időszak, amikor Kurtág tanár úr is bejött egy-két próbára. Föl kellene újítani a kapcsolatot. Tehát szeretnénk megkérni Kurtág Györgyöt, Dobszay Lászlót és Simon Albertet, hogy hallgassák meg próbáinkat, és tanítsanak minket. És jól jönne Perényi Miklós, Kovács Dénes meg Rados Ferenc segítsége is... — Hogyan oszlik meg a művészeti vezetés közted és András között? B. K.: Nálunk úgyszólván nincsenek is határok, ebben a zenekarban mindenki mindent csinál. Kicsi a társaság, és az elképzeléseink egyáltalán nem esnek messze egymástól. Legfeljebb arra van szükség, hogy a tizennégyféle hasonló, de különböző jóindulatot valaki egy kicsit egy irányba terelje. Kettőnk között az egyetlen különbség, hogy én sohasem vezényelek. — Vannak a zenekarnak olyan vonásai, amelyek már ma megkülönböztetik minden más együttestől? B. K.: Nem véletlen, hogy nem Budapesti Vonószenekar vagyunk, hanem Budapesti Vonósok. Ez azt tükrözi, hogy amit csinálni szeretnénk, az közel áll a kamarazenéléshez is meg a zenekari játékhoz is. El tudunk képzelni olyan koncertet, melyen csak a nyitó- meg a zárószám kamarazenekari mű, közben pedig különböző kisebb összeállítások jutnának szóhoz: vonósnégyes, szextett és így tovább. S. A.: De talán azzal is meglehetősen egyedül állunk, hogy a tagok egyéni elfoglaltságai ellenére heti négyszer három órát szoktunk próbálni, mégpedig szombaton és vasárnap is, amikor az emberek inkább ejtőzni szoktak. B. K.: Azért nagyon jó volna, ha akadna egy olyan intézmény, amely hajlandó lenne fönntartani az együttest. Akkor nem kellene időnként elmenniük a tagoknak a próbákról. S ráadásul roppant fárasztó is a messzebb lakóknak, hogy reggel nyolckor már kezdünk a Fürst Sándor utcában. Tízkor már az Operában kell próbálni, esetleg még este játszani is. Hosszú ideig ezt csinálni tényleg nagy áldozat. így fordulhat elő, hogy vannak periódusok, amikor elmondhatatlanul fáradt a társaság. És ez meglátszik egymáshoz való viszonyunkon is. Esetleg egy koncerten kulminál a feszültség. Nem is tudom, ildomos-e egyáltalán szóba hoznom a Belgrádi Vonósok esetét... Velük azt történt, hogy — miután egy ideig a mieinkhez kísértetiesen hasonló nehézségekkel küzdöttek — egy szép napon Belgrád város tanácsa azt mondta nekik: tekintve, hogy önöket Belgrádi Vonósoknak hívják, mi támogatást ajánlunk föl önöknek, hogy ne kelljen semmi mással foglalkozniuk. És úgy is lett, sőt, később meg is tilthatták nekik, hogy mást csináljanak, olyan fényesen támogatták őket. — Szórólapotok szerint hatalmas repertoártok van. Ezt valóban végig is játszottátok? S. A.: Majdnem mindent játszottunk belőle. És azóta persze sok minden egyebet. — Ha jól számolom, a repertoár hetven százaléka barokk mű. Honnan adódik ez az arány? S. A.: Egy magunkfajta kamarazenekar repertoárja három részből áll. Az egyik a barokk és részben klasszikus alaprepertoár, Corelli és Händel Op. 6-os sorozatától Haydn- és Mozart-darabokig. Ezeken születik meg a zenekari hangzás. Egy Richard Strausskettősversenyen például, amit most fogunk eljátszani, nem lehet zenekart építeni, de az alaprepertoáron „megedződve" képesnek kell lenni arra is, hogy felkérésre két hónapon belül megtanuljunk egy ilyen nehéz művet. Ézekből az „alkalmi darabokból" áll a repertoár második része. A harmadik csoportba tartozó műveket — első vonalbeli, neves zeneszerzők ismeretlen darabjait, vagy kevésbé ismert szerzők igazán jó darabjait — nekünk kell előbányásznunk. Elképesztő, hogy mennyi jó zene van, amit el lehet, és el is kellene játszani. — Mai zene? S. A.: Erre a területre egyelőre kirándulásokat tervezünk. Ezekből is lehet tanulni. — Egy másik speciális terület: a régi historikus előadása. Foglalkoztat ez titeket? S. A.: Hadd idézzem ezzel kapcsolatban Nikolaus Harnoncourt-t, aki azt mondja, hogy nem lehet egyik nap Dvorák-csellóversenyt játszani, a másik nap pedig gambázni. Önmagában véve mindegyik nagyon jó dolog, de egymás rovására nem lehet csinálni őket. Márpedig ez borzasztó megkötöttséget jelentene a repertoár Soós András szempontjából. Mozart még beleférne a régi hangszerekbe, de a Mendelssohn-vonósszimfóniák már nem. Sem pénzünk, sem időnk nincs arra, hogy legyen egy barokk hangszerünk barokk vonóval, meg egy modern hangszerünk modern vonóval... Egyszóval: a hangszerek meghatározzák a zenekar alapkarakterét. Nem hiszem, hogy érdemes volna nyilakat lődöznünk egymásra. Sőt, nagy lelkesedéssel üdvözöljük a historikus irányzat szellemét, friss levegőjét. — Ha már a hangszereknél tartunk: a kistermi koncerten a zenekar hangzása sokkal kevésbé tetszett nekem, mint maga a zenélés, ami igazán magával ragadott. Gondolom, ebben a jelenlegi hangszereitek is ludasok. — De a Kisterem is! — A Zichy-kastélyban sokkal szebben szól a zenekar. B. K.: Különben biztosan jól hallod. Amikor Végh Sándor meghallgatta az együttest, az első dicsérő szavak után mindjárt azt mondta: jobb hangszereket kíván nekünk. — Mik a hosszú távú elképzeléseitek? Szeretnétek olyan pályát befutni, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar? S. A.: Igen. Erre törekszünk. Ha van valami, aminek egyszer majd tényleg az örökébe szeretnénk lépni, akkor az a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Egyelőre persze más „légifolyosón" repülünk, mint ez az egyedülálló társaság. De a repertoárunk nagyjából ugyanaz. — Közületek hányan játszanak a Budapesti Fesztiválzenekarban? S. A.: Botvay tanár úrral együtt öten. — Valamiben hasonlítotok hozzájuk? S. A.: Én nem játszom ugyan a Fesztiválzenekarban, de érdekel a munkájuk. A két együttes közös vonása, hogy mindkettő megpróbál kilépni a Magyarországon ma adott keretek közül. Megpróbálnak másféle formákat keresni, olyan együtteseket létrehozni, amelyeket mindenki a sajátjának érez,. B. K.: Hasonló a két együttesben, hogy mindkettő önkéntes kezdeményezés, tehát semmiféle hivatalos, szolgálati jellege, intézményi alapja nincs. Illetve ez utóbbit utólag kell hozzá megteremteni. Tehát az a „szent cél" vezérel minden egyes tagot itt is, ott is, hogy valami jót hozzon létre. MALINA JÁNOS 15 A Budapesti Vonósok MTI Fotó felvétele