Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Bácsfalusi Ernő: Népesedés és foglalkoztatás a századfordulótól az ezredfordulóig

Népesedés és foglalkoztatás a szí Budapesten és övezetében, mai szóhasználattal: a budapesti agglomerációban, a kedvező természeti és társadalmigazdasági adottságok révén már a századfordulón kibontakoztak Közép- és Kelet-Európa egyik legnagyobb ipari és népességkoncentrációjának körvonalai. A centrálisán kiépült közlekedési hálózat, a budapesti ipar közelsége, a városiasabb körülmények vonzották a vidéki munkaerőt a főváros környékére, ahol ekkor kezdett kialakulni az ipari és népességtömörülés. A budapestinél alacsonyabb telekárak, adók és a liberálisabb építési előírások a fővároson kívüli ipartelepítésre ösztönözték a tőkéseket. A budapesti agglomerációban kialakuló ipari koncentráció indukálta népességtömörülés a fővárosban és az agglomerációs övezet településein egyaránt megfigyelhető. Míg a századfordulótól 1941-ig Pest megye lakossága 353 ezer főről 477 ezer főre, 133,6 százalékra nőtt, addig a budapesti agglomerációhoz sorolt 43 Pest megyei település lakossága 97 ezer főről 211 ezer főre, több mint kétszeresére emelkedett. A kedvezőbb munkalehetőségek vonzására Budapestre özönlő népesség jelentős része a magas fővárosi lakbérek és megélhetési költségek miatt a környező településeket választotta lakóhelyül, ahonnan naponta járt be dolgozni Budapestre. A főváros és övezete között kezdettől fogva megfigyelhetők a kölcsönös egymásrautaltság, az együttműködés máig jellemző jegyei. Az övezet ipara döntően a budapesti ipart kisegítő-kiegészítő tevékenységre épült, és a környező települések népessége mindig a fővárosi ipar fontos munkaerőbázisa volt, és az is maradt. A felszabadulást követően Budapest és az övezet népessége minden korábbit meghaladóan, ugrásszerűen növekedett. Budapestnek — a mai közigazgatási határok között — az 1949. évi népszámláláskor 1590 ezer lakosa volt. 1949—1955 között a főváros lakossága — nagyobb részt bevándorlásból — 240 ezer fővel gyarapodott. A növekedés éves átlaga elérte a 40 ezer főt. Az 1960-as években a főváros népessége elvesztette önreprodukciós képességét, így a lakossággyarapodás teljes egészében bevándorlásból táplálkozott. Budapest lakossága 1970-ben lépte túl a 2 millió főt. Ez az időpont más szempontból is jelentős választóvonal: alapvetően megváltozott a fővárosi népesség alakulásának dinamikája. Az addig lényegében töretlenül gyors ütemű növekedés nagymértékben lelassult: 1970—1979 között mindössze 58 ezer fő volt, az előző tíz évinek egyharmadát sem érte el. Az immár véglegesnek tekinthető lassulás — a már korábban állandósult természetes fogyás mellett — a bevándorlás intenzitásának erőteljes visszaeséséből következett. Ennek előidézői: az 1970-es években mérséklődött az ország gazdaságának területi aránytalansága. Figyelemre méltó eredmények születtek a vidéki ipartelepítésben és a települések népességmegtartó képességének javítását célul kitűző terület- és településfejlesztési politikában. Az agglomerációs övezet felszabadulás utáni népesedési folyamatai, bár fő tendenciájukban megegyeznek, több vonatkozásban eltérnek a fővárosétól. Eltérés egyrészt, hogy Pest megye lakónépessége az 1950—1980 közötti három évtizedben viszonylag egyenletesen, tízévenként mintegy 100 ezer fővel növekedett. Még ennél is nagyobb ütemben gyarapodott az átlagosnál iparosodottabb és a fővárossal jó közlekedési kapcsolattal rendelkező övezeti települések lakossága. Ebben az 1960-as évektől kétségtelenül szerepet játszottak a főváros túlnépesedésének gátat szabni hivatott, betelepülést korlátozó adminisztratív intézkedések is. A másik eltérő vonás, hogy a Pest megyei és azon belül az övezeti települések lakosságszámának növekedésében még ma is jelentős szerepet játszik a természetes szaporodás, bár egyre csökkenő súllyal. Ezt tükrözi a természetes szaporodásnak és a vándorlási nyereségnek a népességszám növekedésében képviselt aránya, mely az 1950-es években: 67—37 százalék a természetes szaporodás javára; az 1960-as évtizedben átmenetileg a bevándorlás nagyobb: 38—62; 1970—1979 között ismét 55—45 százalék az arány. A népességnövekedés eltérő dinamikája (a fővárosban 1970-től erősen csökkenő, az övezetben egyenletes ütemű) miatt a budapesti agglomeráció lakossággyarapodásának súlypontja egyre inkább áthelyeződött az övezetre. Az 1960-as évtized népességnövekedéséből az övezet még csak 30 százalékkal részesedett, az 1970-es években már 55 százalékkal. Elmondhatjuk tehát, hogy a századfordulótól érvényesülő, a felszabadulás után felerősödő és új tartalmat nyerő társadalmi-gazdasági tényezők, továbbá a természetes urbanizációs folyamatok eredményeként a budapesti agglomerációban erős népességkoncentráció alakult ki. Napjainkban az ország minden 100 lakosa közül 19-nek Budapest, 23-nak a budapesti agglomeráció a lakóhelye. A főváros munkaerő-tartalékai az 1960-as évek közepére kimerültek, a foglalkoztatottság a lehetséges maximális szinten stabilizálódott, sőt — a foglalkoztatás hatékonyságának adott szintjén —, állandósult a munkaerőhiány. A foglalkoztatottság magas szintjét bizonyítja, hogy 1970-ben a főváros munkaképes lakosságának több mint 96 százaléka volt munkaviszonyban, ezen belül a férfiaknak 99,3 százaléka. A munkaerőhiány fokozódó feszültséget okozott a fővárosban koncentrálódott iparban. A főváros munkaerő-ellátásában kiemelkedő szerepe volt és van az övezeti, valamint a vonzási körzet településeiről naponta Budapestre bejáróknak. A napi ingázást tekintve Budapest munkaerővonzási körzete mintegy 70 kilométeres sugarú térségben több mint 700 településre terjed ki. A fővárosba ingázók száma 1960-ban mintegy 140 ezer, 1968-ban több mint 160 ezer, és az 1970-es évek elején már 200 ezernél is több volt. Az ingázóknak több mint fele az övezet településeiről jár be a fővárosba. A bejáró dolgozók 55 százalékát az ipar és építőipar, 16 százalékát a szállítás-hírközlés, 10 százalékát a kereskedelem, a fennmaradó részt a tercier szektor egyéb ágazatai foglalkoztatják. A fővárosban minden ötödik ipari dolgozó ingázó. Még magasabb arányuk a fizikai munkakörökben, különösen az építőiparban. Az ingázás ilyen mértéke a főváros gazdasága szempontjából szükségszerű, az egyén és az egyetemes gazdasági racionalitás szemszögéből viszont sokszorosan megkérdőjelezhető. Ugyanis az övezet településein lakó munkavállalóknak több mint a fele nem talál munkát lakóhelyén, ezért kényszerül napi ingázásra, s ez nem csekély áldozatot követel a dolgozóktól és a munkáltatóktól egyaránt. 2