Budapest, 1984. (22. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Ságvári Ágnes: Védtelen áldozatok — küzdő ellenállók, 1944

ikkal a Duna-partra vittek, ahol többeket kivégeztek". (IV—31.) A Városház utcai nyilasház volt a színhelye január 8-án annak a sorakozónak, ahonnan a Dunapartra 220 „egyént" vittek kivégzésre. Pestszentimrén 1944. november 3-án 44 embert gyilkoltak meg. (IV/a-81.) Nem sorolom tovább. Csak ismét a rettenetes számok beszélnek. A töredékben megmaradt több tucat jegyzék közül az I. számú összesítésben a név szerint megjelölt budapesti legyilkolt polgárok száma 234, a III. számúban 2094, és a lapok száma több száz! A zsidómentés A mai nemzedék joggal teszi fel a kérdést: hogyan tűrhették a fasizmus tombolását? Mit tettek ellene zsidók és nemzsidók? Tettek. De egy mozgalom értéke végső soron eredményességén mérhető. Mennyiben volt eredményes a tett, sikerült-e megakadályozni a zsidók teljes kiirtására vonatkozó tervet? A megkülönböztetések ellenére is az izraelita hitfelekezethez tartozók mindenekelőtt magyaroknak tudták magukat, s túlnyomó többségükben osztályhovatartozásuk szerint tagozódtak. Sajnos, csak egy vékony réteg látta a fajüldözés és a fasizmus összefüggését világosan, s ez jutott el a fasisztaellenes harc egyetlen ütőképes erejéhez, a forradalmi munkásmozgalomhoz. 1944. március 19-től minden egyes zsidó életveszélybe került származása miatt. Az ő esetükben az ellenállási mozgalom nem az osztályharc megvívására, még csak nem is antifasiszta akciókra mozgósított. Egyetlen célt fogalmazott meg: az életmentést. Drága volt a horthysta kormány iránt táplált illúziók ára — a veszély nagysága után vált félreérthetetlenné. Jóllehet, április 14-én már a Szövetségesek rádiói világgá sugározták a hírt a deportálásokról, májusban a szélsőjobboldali lapok örömmel nyugtázták a deportálások tényét. A Zsidó Tanács is burkolt tartalmú körlevélben jelentette be a tragikus fejleményeket, de csak a vidéki zsidóság deportálása után vált véres valósággá az addigi „hír". Ezután minden mozgás a fővárosba irányult, ide koncentrálódott, de ide is szorult! A puszta emberi létet két állig felfegyverzett hatalommal szemben kellett megoltalmazni. A náci megszállókkal szemben, akiket Hitler egyszerűen „leiratban" tájékoztatott arról, hogy „amíg német csapatok tartózkodnak Magyarországon, addig ezen csapatok parancsnoka gyakorolja Magyarországon a katonai felségjogokat". És a magyar hatóságokkal szemben, mikor a legeldugottabb csendőrőrs is értesült a legfelsőbb magyar katonai parancsnok utasításáról: „Minden alárendeltemtől elvárom, hogy a német biztonsági szervekkel és azok egyes tagjaival szemben... kölcsönös bizalom alapján... eredményes együttműködés feltételeit megteremtsük". Gúzsba kötve a fajüldöző törvények és intézkedések által, a zsidó lakosság számára nem nyílt törvényadta út a meneküléshez, ezért az illegális harc módszereihez kényszerült folyamodni. Erre azonban Európa egyik legnagyobb és legszervezettebb Hitközsége nem volt felkészülve. Hogy az események váratlanul érték, annak oka mindenekelőtt a szinte hagyományossá vált „kivárási" politika továbbélése volt. Az egységes fellépést nemritkán ellentétek is gátolták, olyanok, amelyeknek gyökerei régebbre nyúltak vissza. Elkülönültek az ortodoxok a neologoktól. Egymástól elszigetelten működtek a vidéki és fővárosi hitközségek, s ez a március 19-ét követő náci rendelkezések következtében végzetessé vált. A hivatalos vezetőség felemás módon fogadta a náci megszállta országok gettóiból menekült hitsorsosokat, féltette a magyar kormányzattal való „jóviszonyt". A mentésnek szükségszerűen féllegális, illegális módszereit csak a cionista szervezetek vállalták. Programját és szervezettségét tekintve a több irányzatból összetevődő cionista mozgalom járt az élen. Nemzetközi kapcsolatokat tartott fenn, Európán átnyúló mentési akciók tucatját tervezte és valósította meg, az országon belül pedig egységes irányító szervezettel rendelkezett. Olyan hálózatot építettek ki, amely az illegális antifasiszta ellenállási mozgalomhoz is megtalálta az utat. A cionisták ekkor Magyarországon nem a közvetlen és azonnali kivándorlást tűzték ki célul, hanem a mentést. Egyedül ők ismerték fel, hogy a korábban törvénytisztelő izraelita lakosság számára semmiféle törvény adta út nincs a meneküléshez. Tapasztalataik segítségével 1944 márciusa után tízezrek életét mentették meg. Tevékenységük során — együttműködve a magyar ellenállási mozgalommal — megszervezték az aktív magyar zsidó ellenállást. Hamis okmányokat készítettek, biztonságos telepeket létesítettek a mene-24