Budapest, 1984. (22. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Ságvári Ágnes: Védtelen áldozatok — küzdő ellenállók, 1944

külők elhelyezésére, az arra alkalmasakat Románián keresztül Palesztinába vagy Tito partizánjaihoz segitették. Védelmet kértek a Vöröskereszttől és a semleges diplomáciai képviseletektől. Miután 1941—43 között nem sikerült a vallási mozgalmak politikai integrációja, 1944-ben sokkal súlyosabb körülmények között került rá sor. A zsidó háború — mert újkori zsidó háborút éltünk meg — egy sor összefüggő és önálló hadműveleti területen folyt. A Vaadath Ezrah ve Hazalah nevű bizottság a külföldre való mentést szervezte. (Tevékenységét korlátozták a brit birodalmi érdekek, ui. az arab-angol egyezmény értelmében a palesztinai Brit Mandátum területére maximum 75 000 zsidót bocsátottak be. Egybeesett ez a korlátozás a német birodalmi érdekekkel is, hiszen a náciszövetséges főmufti tiltakozott a zsidók Palesztinába érkezése ellen.) A budapesti Pártfogó Iroda a magyar hatóságok egy részének tudtával anyagi eszközöket juttatott a mentési akciókhoz. A náci hatóságok által kinevezett Zsidó Tanács osztályain és bizottságain keresztül főként politikai funkciók jutottak el az érdekeltekhez. Ezek esetenként elérték, hogy élelmiszerbeszerzők, orvosok, jogászok kérhessenek segítséget a hatóságoktól. A „Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége" bizonyos réteg védelmét szorgalmazhatta. Ez a csoport biztosította az illegális élelmiszerbeszerzést és az ellenállási mozgalom tagjainak utazását. A Nemzetközi Vöröskereszt intézményei főként a gyermekeket igyekeztek menteni, az ifjúsági akciócsoportok „okmánygyárakat" alapítottak, és „bunkereknek" nevezett lakóhelyek tömegét létesítették. Az anyagi alapot a Jevish Agency, a Joint és a Magyarországon még fellelhető pénz, ékszer, műtárgy szolgáltatta. Míg a régi vezetőség csak a kormányzóval és a kormánypárttal képzelte el a tárgyalásokat, a cionista mozgalom Komoly Ottó vezetésével már 1943-tól kereste az utat a függetlenségi frontot szervező politikusokhoz. A cionista mozgalom balszárnya, amely hosszú évek óta a baloldali szociáldemokrata mozgalommal, Demény Pál kommunista csoportjával és magával a Kommunista Párt képviselőivel is szervezett kapcsolatban állt, az együttműködés újabb formáit teremtette meg. A Chaluci mozgalom közvetlenül is együttműködött a MKP KV katonai vonalával, kommunista aktivistákat mentett ki a Margit körúti fegyházból. Végre a nemzetközi közvélemény is megszólalt! Elsősorban a Budapesten akkreditált semleges hatalmak diplomáciai képviseletei, élükön a svéd, svájci és vatikáni követségekkel. Ismert, hogy Angelo Rótta pápai nuncius előbb Sztójay miniszterelnöknél interveniált, majd május 20-án átadta a kormányzónak XII. Pius üzenetét, közölve, hogy ha nem akadályozza meg a deportálásokat, Horthy a háborús bűnösök listájára kerül. Június 21-én a Külügyminisztérium illetékesei a Minisztertanács ülésén nyilvánosan ismertették a deportálások nyugati visszhangját. Június 26-27-én nagy erejű angolamerikai légitámadás érte Budapestet a deportálások megakadályozására. Július végén, a normandiai partraszállás idején, mikor a háború menetében döntő fordulat következett be, a megbízott követek átadták Gusztáv svéd király határozott tiltakozását és Roosevelt amerikai elnök kemény ultimátumát. Eichmann „szépen kidolgozott terve", amely szerint július 15—30. között Budapesten is hozzá lehet látni a „munkához", „az egynapos nagy csendőrakció lebonyolításához" — halasztást szenvedett. Az ellenállási mozgalom is lélegzetvételi időhöz jutott. Míg júniusban a Zsidó Tanács vezetői — sokak véleményének hangot adva — elutasították Varga Imre orvos fegyveres partizánmozgalmat kezdeményező javaslatát, addig szeptemberben, októberben már bizonyos szervezkedés körvonalai bontakoztak ki. Nyilvánvaló volt azonban: a Szövetségesek sikerei, a szicíliai partraszállás, Párizs eleste, Románia kiugrása — kétféle reakciót válthatnak ki az ellenségben: hathatnak az enyhülés, a tárgyalás, de a fékevesztett gyilkolás irányába is. A második következett be. Szálasi „nemzetvezető" uralma idején a megmaradt országrészen, így Budapesten is elszabadult a nyilas önkény. Némi védelmet csak a semleges követségek és a Vöröskereszt nyújtottak. Az általuk garantált kórházak, gyermekotthonok, személyek, majd a személyekről családokra kiterjesztett „Schutzpassok" (menlevelek) érvénye kiterjedt az összeköltöztetett családokra s a kényszerlakhelyükül szolgáló házakra is. November 15-én a nyilas kormányzat felállította a gettót. A Dohány-Nagyatádi (ma Kertész), Síp, Wesselényi és Király (ma Majakovszkij) utca által határolt területen kb. 63—65 000 embert zsúfoltak össze, átlagosan tizennégyen szorongtak egy szobában. A „lezárt gettó", bármilyen paradoxul is hangzik, legalább az egyéni garázdálkodás elől nyújtott védelmet. Esetenként a hivatalos, állami közegek közbe is léptek, ui. a gettó területén belső rendészet létesült, amelynek feladatát 10 őrszoba 1000 főnyi tisztje és legénysége látta el. A budapesti gettó történetének megírása még várat magára. A megmaradt iratok és az egykori lakók tanúsága szerint azonban leszögezhetjük, hogy a nagyfokú szervezettség (Tanács, Ügyvezetőség, Titkárság, Számviteli, Egészségügyi, Szociális, Műszaki osztályok, mosodák, gőzfürdő) is hozzájárult sok emberélet megmentéséhez. A gettó szervezettsége, rendje fizikai értelemben is az önvédelem elemi feltétele volt. De erkölcsi szempontból is fontos volt a rend, fegyelem. így sikerült megőrizni az emberi méltóságot. Rettenetes félmillió esetében statisztikát számítani. Mégis, a számok — tények. Míg a szomszéd országokban a zsidóknak 15—20 százaléka maradt életben, hazánkban 32 százalék. Az antifasiszta küzdelem nem volt hiábavaló. Varsóban a gettófelkelés után az a mondás járta: „A történelmi kronológia nem más, mint a meghalás sorrendje." Budapesten a történelmi kronológia az életmentés sorrendje volt. S a kronológia utolsó dátuma Budapest felszabadítása a szovjet hadsereg által. DR. SÁGVÁRI ÁGNES 25