Budapest, 1984. (22. évfolyam)

8. szám augusztus - Oszlay István: Földes Ferenc-díj 1984

Földes Ferenc-díj 1984 Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága az 1984. évi pedagógusnap alkalmából Földes Ferenc-dijjal tüntette ki CSINCSIK IMRÉT, a XVIII. kerületi Tanács V.B. művelődésügy'» egészségügyi és sportosztályának vezetőjét; DR. GAZDAG LÁSZLÓT, a Soós István Élelmiszeripari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola igazgatóját; HERNÁDI SÁNDORNÉT, a XII. kerületi Városmajor utca 59. sz. Általános Iskola tanítónőjét; BÁRDOS ENDRÉNÉ óvónőt, a IV. kerület óvodai felügyelőjét; BÍRÓ FERENCNÉT, a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető szakfelügyelőjét; , DR. PETRUS GYÖRGYNÉT, a VI. kerületi Karikás Frigyes Általános Iskola tanárát. A nyelvtanóra véget ért. A gyerekek felálltak, mi pedig előrementünk a tanári asztalhoz, hogy elköszönjünk Hernádi Sándorné tanítónőtől. Igazgatóhelyettes kísérőm beírta a naplóba az óralátogatást, majd nyújtotta a tollat. Kissé zavartan kérdeztem, hogy mit írjak be, hiszen egy-két mondatos véleményezésre sem elegendő a rubrika, továbbá meglehetősen sablonosnak tartottam volna az olyan bejegyzést, hogy „élvezetes" vagy „kitűnő" óra volt. Ekkor már többet láttam, hallottam ugyanis annál, hogy csupán néhány mondatban rögzíthessem véleményemet. Szabadkoztam, mire a tanítónő — éreztem, kissé megbántva — azt mondta: ha nem, akkor hát nem. És ha mi sem történt volna, a bejáratig kísértek, s közben a Kós Károly építette iskolaépületről beszélgettünk. Persze a fenti, talán érthetetlen, udvariatlanságnál nagyobb mulasztás is terhelt, mikor kiléptem az iskola kapuján. Jövetelem célja ugyanis az volt, hogy rövid interjút készítsek Hernádi Sándorné tanítónővel — Zsuzsa nénivel, ahogyan a gyerekek, szülők, nagyszülők szólítják tizennyolc éves kora óta — abból az alkalomból, hogy kimagasló pedagógiai és tankönyvírói munkásságáért a Fővárosi Tanács Földes Ferenc-dijjal tüntette ki. Mindenekelőtt gratulálnom illett volna, jókívánságaimat kifejezni, de ez valahogy elmaradt a mozgalmas, tanév végi miliőben. Mulasztásaimat szeretném pótolni most, talán néhány mondattal bővebben, mint amennyi az osztálynaplóba belefért volna. A Városmajor utca 59. sz. Általános Iskolát előkelő helyen jegyzik a XII. kerület tíz-egynéhány iskolája között. Marosfalvi Imréné igazgatónő szobájában levő oklevelek, zászlók, serlegek is igazolják, hogy az iskola szép sikereket ért el a kerület tanulmányi versenyein, sportvetélkedőin, jelentékeny szerepe van a kerület mozgalmi-társadalmi életében. S hogy mitől van jó híre egy általános iskolának? Vannak eredmények, amelyek nem mindig dokumentálhatók trófeákkal — ez az oktató-nevelő munka. Mindenekelőtt a pedagógusok oktató-nevelő munkájának erőfeszítései hozzák az eredményeket. A kollektíváé — a tanári karé — és az egyes pedagógusoké. Az idén a tanári kar — saját kebelében — az iskola három dolgozóját jutalmazta Kós Károlyplakettel. (Kós Károly nevét szeptemberben veszi fel az iskola, akkor avatják fel ünnepélyesen az előcsar'nokban a neves építész-író domborművét.) A pedagógusnap alkalmából a kerületi tanács négy pedagógust jutalmazott Kiváló dolgozó címmel. A Fővárosi Tanács pedig Hernádi Sándorné kiemelkedő munkásságát jutalmazta Földes Ferenc-dijjal. — Budapest a szülővárosom, itt jártam iskolába, itt kezdtem tanítói pályámat harminc évvel ezelőtt. 1955-ben jó eredménnyel fejeztem be a tanítóképzőt, egyrészt ennek köszönhetem, hogy a fővárosban maradhattam, másrészt azért, mert pályázatot nyertem az iskolában, majd részt vettem az országos döntőn is, ahol dicséretet kaptam. — 1970 óta tanítok itt. A közelben lakom, a Maros utcában. Gyalog járok az iskolába, az utcán az üzletekben mindig találkozom a gyerekekkel, volt és jelenlegi tanítványaimmal, szüleikkel. Figyelemmel kísérhetem életüket, azokét is, akik már lassan felnőttek. Azt tapasztalom, hogy azok közül, akik az általánosban legfeljebb csak közepes ered.ményt értek el, a felsőbb iskolában sokan megállják a helyüket. Régóta megfogalmazódott bennem, hogy nem szabad beskatulyázni, „leírni" egyetlen gyermeket sem. Egyformán meg kell adni a lehetőséget mindenkinek az indulásra, hogy kiderülhessen, mihez van kedve, mihez ért, mit akar csinálni, mi akar lenni. Hogy valóban a képességeinek megfelelően választhasson. Bár én az olvasókönyvek írója vagyok, és elsősorban arra törekedtem, hogy olvasóvá neveljem a gyerekeket, ugyanolyan igyekezettel tanítom a matematikát vagy a környezetismeretet is. A gyerekeknek ugyanis van egy vagy két kedvenc tárgyuk. Ami aztán húzóerőként szolgálhat a többi tantárgy tanulásához is. — Eddig minden alsós évfolyamban tanítottam már, de igazában a 3—4. osztályban vagyok otthon. Ehhez a korosztályhoz kapcsolódnak tankönyveim is. Emlékszem, amikor első osztályban a hangok összeolvasását tanítottam a gyerekeknek, folyt a hátamon a víz az igyekezettől. Akkor határoztam el, hogy változtatni kell az eddigi módszeren, így borzasztó nehéz. Itt a Városmajor utcai iskolában folytattam a kísérletezést. A másik inspiráló tényező az volt, hogy a Márvány utcai iskolában a napközis ügyeletet szerettem volna hasznosan eltölteni, azaz kitölteni a gyerekek idejét. Elkezdtem mesélni A koppányi aga testamentumát, s mivel nagyon tetszett nekik, sorra vettem a jó ifjúsági regényeket. Felmerült bennem, miért ne lehetne szakkört létesíteni alsósoknak is? Addig, ha jól tudom, senki sem szervezett szakkört alsó tagozatos gyerekeknek. Az igazgatóm engedélyezte az irodalmi szakkör megszervezését, amit aztán Könyvbarát címmel még 1966-ban meg is szerveztem. A Tanító című lapban meg is írtam tapasztalataimat. Azóta, tudom, más iskolákban is működnek ilyen szakkörök. A szakkör volt az én műhelyem. Sok mindent kipróbáltunk, a gyerekek nagy élvezettel dolgoztak. Tulajdonképpen itt kezdtem el tanítani az irodalmat, gyűjteni a műveket — megismertem az ifjúsági irodalmat. így lehettem képes szemelvények válogatására, amelyeket alkalmazni lehet az oktatásban. — A tankönyvíráshoz adott ösztönzést az a pályázat is, amelyet a XII. kerület hirdetett. A 2—4. osztályosok részére összeállított beszédtechnikai anyaggal második díjat nyertem, de első nem volt. Megismerték a nevemet a Tankönyvkiadónál is. Megbíztak a 4. osztályos olvasókönyv megírásával Janikovszky Éva és T. Aszódi Éva társaságában. Ezután a harmadikosok olvasókönyvének megírása következett a munkafüzettel és a feladatlapokkal. Azóta ezeket a könyveket használják. Átdolgozásuk azonban szükségessé vált. A finomítás arra irányult, hogy ne legyenek hosszú szavak, bonyolult mondatok. A harmadikosok szeptembertől már ebből a tankönyvből olvasnak, a negyedikesek pedig 1985 szeptemberében kapják kézbe az új tankönyvet. Úgy érzem — és sokaknak ez a véleménye —, hogy most már jó lesz ez a tankönyv. Arra kell törekedni, hogy a továbbképzéseken a kollégák is megtanulják használni. És ehhez adhat hozzá valamit ki-ki saját módszereiből, elképzeléseiből. A feladatomnak tartom, hogy a továbbképzéseken segítsem, magyarázzam az új tananyag értelmezését. Ide járnak hozzánk a Tanítóképző Főiskola növendékei, segítjük őket a tanítási gyakorlatokon. És segítjük a fiatal kezdő tanítókat is. Bemutató tanításokat tartok az új harmadikos átdolgozott tankönyvből a kerületben, aztán a Horváth Mihály téri iskolában a fővárosiak részére és vezető szakfelügyelőknek sokfelé az országban. — Mi az, amin változtatnék a tananyagban? A fővárosi gyerekek környezetismeretből a fővárosról — a tankönyv szerint — ugyanannyit tanulnak, mint a vidékiek. S ez nagyon kevés a szülőváros megismeréséhez. Nagyobb óraszámot kellene biztosítani a közvetlen környezet megismerésére, s ennek kidolgozása mindenütt a helybéli pedagógus feladata volna. Elsősorban a harmadik osztályban kellene erre időt biztosítani, különben miként kérhetjük számon a gyerektől, hogy szeresse szülőhelyét, becsülje, védje környezetét, ha nem is ismeri. — Magyar irodalom és nyelvtan a „fő" profilom, de szívesen tanítom a többi tárgyat is, és sajnálnám, ha nem így lenne. Jelenleg a IV. c osztályfőnöke vagyok, rajz-ének-testnevelés kivételével mindent tanítok nekik. Ez ugyan fáradságosabb, mint a tantárgycsoportos oktatás, de én vállalom ezt a pluszt. Ez a korosztály igényli az egy személyhez kötődő tanítást, az anyáskodó tanítónőt, aki mindenről tud, és mindig velük van. így sokkal mélyebb a kapcsolatom a gyerekekkel. Az osztályom közepes képességű közösség, van néhány eszesebb gyerek, de vannak gyöngék is. Én mégis elégedett vagyok. Azt értékelem elsősorban, milyen képességeket sikerült felszínre hoznom. Nem mindig a tényszerűséget tekintem elsődlegesnek, hanem azt, hogyan beszélnek, írnak, milyen megnyilatkozásaik vannak, hogyan fejlődtek emberileg. — Úgy vélem, a tanítónak szeretetre méltónak kell lennie. Ezek a gyerekek, az első-másodikosok nem kevésbé, a tanító kedvéért tanulnak, s neki tanulnak, ha szeretik. — Pályám kezdetén egyszer elkövettem azt a hibát, hogy az osztályfényképezéskor átkaroltam a mellettem álló gyereket. Amikor a többiek arcára néztem, éreztem, nem lett volna szabad. Nincs is úgynevezett kedvenc tanítványom. Minden gyerekben van valami, amiért becsülni érdemes. IV. c-s tanítványaimmal öröm dolgozni. Értelmesek, akarnak valamit, s nagyon kedvesek. Élvezem társaságukat, s olykor jót mulatok rajtuk. Pénteken — június 1-én — azt mondtam nekik, hogy most óracsere lesz, elmegyek, mert most én kapok kitüntetést. Nagyon örültek. S otthon úgy mesélték el — amint visszahallottam —, hogy a Zsuzsa néni azért kapott kitüntetést, mert minket tanít. OSZLAY ISTVÁN 10