Budapest, 1984. (22. évfolyam)
1. szám január - Kontler László: Hogyan lettünk főváros?
Pest látképe 1850 körül. Wiegand metszete kor végre hozzáfogtak a Duna szabályozásához. Mindenesetre 182l-re megvalósult a tervnek körülbelül egyharmad része, s a házak száma rohamosan emelkedett. A várakozásoknak megfelelően elsősorban az Újváros terjeszkedése volt rohamos — 1810 után Pest úri negyede lett, s rendezettsége megfelelt a kor modern városigényeinek —, de a külvárosok is dinamikusan fejlődtek. Ugyanakkor a Belváros veszített jelentőségéből, s a Duna túlpartján fekvő Buda fejlődése is megtorpant. A két város közötti nagy folyó évezredes közlekedési útvonal volt, de fontosságát'most megsokszorozta a gőzhajózás megindulása. A Duna egyszerre hordozta magában az egyesítés és az elválasztás tendenciáit: nemcsak a kereskedelem fellendítője volt, hanem a továbbfejlődés akadálya is azzal, hogy a téli hónapokra elzárta egymástól a két várost és az ország két felét. Ilyen körülmények között merült fel már II. József idején állandó híd építésének gondolata. Ennek ügyét Széchenyi István mozdította el holtpontjáról, merőben új elképzelésektől vezérelve. Széchenyi az első államférfi, aki felvetette a két város formális egyesítésének gondolatát. „Fővárostok nevét Budapestre kellene változtatni" — írta 1831-ben, Világ című könyvében. Ettől kezdve feltartóztathatatlanul terjedt a név és az egyesített főváros eszméje. 1831-ben „Budapesti hídegyesület" néven alakult meg a Lánchíd megépítésének elősegítésére létesült szervezet, s 1840-ben megindult a Budapesti Szemle, a Budapest nevét viselő első újság. Széchenyi működése szorosan összeforrott Budapest fővárosi szerepkörének kialakulásával. Érdeklődése a városfejlesztés legkülönbözőbb kérdéseire kiterjedt, legjelentősebbek azonban közlekedésfejlesztési elgondolásai voltak. Ezek közül is elsősorban a Lánchíd építése. Ez a híd jelképezte a két város egységét, miközben maga volt az egység megvalósításának első számú eszköze. A hivatalos központ-jelleg egyelőre továbbra is elég felemás volt. 1790-ben az országgyűlésre hazahozták és az 1791: VI. tc. értelmében attól fogva Budán őrizték a koronát. A király azonban az itt tartózkodást, illetve a gyakori látogatást csak ígérgette: II. Lipót és I. Ferenc alig-alig jelent meg magyar alattvalói körében. V. Ferdinánd pedig egyetlenegy esetben sem. 1791-től az ország helytartójának székhelye Buda volt, sőt, a Német-Római Császárság megszűnésekor — Gentznek, Metternich munkatársának részéről — felmerült egy olyan gondolat, hogy „Bécs székvárosi jellegének meg kell szűnnie... a kormány székhelyét messze Magyarország belsejében kell felütni". Ennek az elképzelésnek azonban nem lehetett jövője. 1809-ben megvalósult ugyan, de rövid időre és kényszerből, mikor Napóleon elől az udvar és a kormányhatóságok Pest-Budára menekültek. Napóleon bukása után azonban elfeledték Gentz tervét. A nádori udvartartás csak szerény utánzata volt a bécsinek, s noha a nádor volt az országgyűlések előkészítője, munkájának irányítója, az országgyűlés működése nem kötődött a nádori székhelyhez, 1807 és 1848 között minden alkalommal Pozsonyba hívták össze. Az országot irányító kormányszervek közül csak a Helytartótanács és a Kamara volt Budán, a többinek Bécs volt a székhelye. Pesten végezték viszont munkájukat az 1790—91. évi országgyűlésen felállított bizottságok, és Pest-Buda volt az ország bírósági központja (a nádor mellett itt tevékenykedett a másik két főbíró, az országbíró és a személynök), valamint a legfőbb ítélkezési és fellebbezési fórum: a Királyi Kúria. Mindez jelentett némi centrális politikai jelleget, ám ahhoz, hogy Pest-Buda a politikai élet érett, kizárólagos országos központjává váljon, a reformkor ellenzéki tevékenysége kellett. Ennek a szerepkörnek a csírái már Martinovicsék szervezkedése idején megtalálhatók. A szabadkőműves előzményekre támaszkodó jakobinus mozgalomnak Pest-Buda volt a központja, vádlottainak több mint fele az itteni szervezetből került ki. A megtorlást követően azonban a városban két évtizeden át csak elszórt jelei maradtak hasonló törekvéseknek. Az 1820-as években, amikor az országos elégedetlenség ismét fokozódott, elkerülhetetlen lett immár, hogy a politikai élet központja az ország legnagyobb városa, a gazdasági centrum legyen. Ez ismét elválaszthatatlan Széchenyi személyétől, aki — ideköltözködésével is példát mutatva — igyekezett a várost vonzóvá tenni a nemesség előtt, Béccsel szemben. Ezt a célt szolgálták a nevéhez fűződő intézmények, a Pályafuttatási Társaság és a Nemzeti Kaszinó, amelyeket azután sorra követtek a kötöttebb vagy kötetlenebb formában működő társaságok és politikai körök. E keretek között a politikai élet kezdett egyre rendszeresebb formát ölteni. Ez a folyamat a politikai pártok megalakulásával érte el csúcspontját az 1840-es évek második felében. Talán ennél is nagyobb szerepet játszott a politikai súlypont Pestre helyeződésében, hogy a kezdeményező Pesti Hírlap nyomán itt hozták létre egymás után a különböző irányzatok sajtóorgánumukat. Pest-Budán az 1840-es évek közepén már rendszeres a politikai tevékenység: frekventált megyegyűlések és ellenzéki értekezletek folynak, mozgalmas a sajtó- és kávéházi élet. Kétségtelen, hogy ennek a társadalmi bázisát nem a pest-budai polgárok adták elsősorban, hanem a középnemesség és a nemesi-polgári-plebejus értelmiség. Hogy az 1840-es évek folyamán a lakosság politikai érdeklődése is feléledt, azt 1847 októberének eseményei mutatják: az országgyűlési követválasztás előtt napokkal „a rákosi országgyűlések óta ritkán látott élénkség" volt tapasztalható a városban. A választások kimenetele, Kossuth megválasztása pedig kijelölte Pest-Buda helyét a forradalomban és a szabadságharcban. Az 1848. március 15-i sorsdöntő eseményekből lényegében már az egész város kivette részét. A „Pest most Párizs" ugyanazt fejezte ki, amit a minisztérium felállítása és az országgyűlés Pestre költözése jelentett: a város a politikai események gócpontja, a forradalom fővárosa lett. 1848—49-ben Pest-Buda minden tekintetben visszanyerte fővárosi funkcióit. Ezt a folyamatot koronázta meg a kormány 1849. június 2-i rendelete Budapest fővárossá egyesítéséről. KONTLER LÁSZLÓ 25