Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Kontler László: Hogyan lettünk főváros?

Hogyan lettünk főváros? A válasz Budapest (illetve elődei) esetében egyszerűnek tűnik, hiszen fővárosi léte — látszatra legalábbis — a középkor korai századaitól kezdve folyamatos. Az itteni lakott terület számos Árpád-kori forrásunkban már az „ország közepe"ként szerepel. Bizonyos tényezők azonban fenntartásokra késztetnek ezzel a megállapítással szemben. Az európai fővárosok fejlődésének nagy korszaka egybeesik a hatalom centralizációjának megindulásával és kiteljesedésével: a fejedelmi abszolutizmus korával. London, Párizs, Bécs a XVI—XVIII. század eseményeit megelőzőn nem több, mint számos egyenlő lokális központ közül az első. Berlinről még ez sem mondható el. A XVIII. század végére ezek a városok a kizárólagos birodalmi központ szerepét töltötték be. Budapest a XVIII. század második feléig nem élvezte a Habsburg abszolutizmus támogatását, s ezután is csak fokozatosan, közvetett formában kezdte átvenni Pozsonytól a közigazgatási centrum feladatát. Hogy Budapest a XIX. század közepére mégis az ország fővárosa lett, az három okra vezethető vissza. Először is nem hanyagolhatók el a földrajzi szempontok, s még inkább az ezekkel összefüggő középkori tradíció; másodszor: a város XVIII. századi nagyarányú önerejű fejlődése, amely a következő fél évszázadban csak fokozódott; harmadszor: a királyi abszolutizmus támogatásának igen hatékony és odaadó helyettesítői akadtak a városfejlesztés terén a XIX. század első felében. Budapest fővárossá emelkedésében igen fontos az 1686— 1849 közti, több mint másfél évszázad, tehát figyelmünket mindenekelőtt erre az időre kell koncentrálni. 1. A török hódoltság másfél évszázada alatt Buda olyan városként szerepel az európai forrásokban, „amely után a keresztény népek sokat epekedtek", vagy mint „örökös harcok otthona, hazája", esetleg, mint az „iszlám erős védőgátja". Mindez arra utal, hogy bár a török berendezkedés a XVII. században viszonylag zavartalan volt, a kortársak szemében megmaradt Buda központi — fővárosi — jelentősége. Ezt bizonyítja egyébként a számos, nemcsak hazai, hanem nemzetközi öszszefogásra is építő visszafoglalási kísérlet (1542, 1598, 1602— 03, 1684, 1686). Az utolsó, 1686-os visszafoglalási erőfeszítés sikere azonban nem jelentette egyszersmind Buda középkori rangjának helyreállását. Ez részben annak tulajdonítható, hogy az ostrom és a vele párosuló tűzvész nem hagyott egyetlen ép házat a városban, s a törökök kiűzése után Pest-Buda együttes lakossága 900 főre esett vissza. A központi jelleg azonban olyan természetes adottság volt, amely a viszszafoglalás után is meghatározta a fejlődést. Az új lakosság ennek tudatában kezdett ideköltözni. Az újratelepítés politikai kérdés volt. Bár a Budai Kamaraigazgatóság kedvezményekkel ösztönözte az idetelepedést, a berendezkedő Habsburg-hatalom gondosan ügyelt rá, nehogy potenciális ellenzéki központ jöjjön rögtön létre. így, miközben a lakosság az 1720-as években a város szűkebb környezetével együtt már 15—20 ezret tett ki, a népesség arányaiban az általában katolikus német elem a kezdeti egyharmadról 50 százalék fölé emelkedett. Az 1703. évi kiváltságlevél hiába biztosította újra a szabad királyi városi rangot, fővárosnak még hosszú ideig nem lehetett nevezni Budát. A megelőző két évszázad eseményeinek következtében ugyanis megváltozott a magyarországi városok hierarchiája. Az uralkodó székhelye Bécs volt, Magyarország igazgatásának ügyeit pedig Pozsonyban — Bécsből könnyen ellenőrizhető helyen — intézték a kormányhatóságok és az országgyűlés. Az ország hagyományos központjának átmenetileg valamiféle „ellenzéki" szerepet kellett játszania, hogy visszanyerje pozícióját. Ez a fejlődés csak a gazdaságból indulhatott ki, kiaknázva a város sokat emlegetett nagyszerű adottságait. Megindulása azonban korántsem volt zökkenőmentes. Az országos vásártartás jogát visszakapta Pest 1694-ben, de egyelőre alig élhetett vele, hiszen a környező terület csaknem néptelen pusztaság volt: a Duna—Tisza közén és a Dunántúlon mindössze 35 ezer család élt, igen csekély vásárlóerővel. Buda és Pest gazdasági életében ekkoriban a mezőgazdaság, különösen a szőlőművelés játszott főszerepet: a lakosságnak még 1746-ban is több mint 40 százaléka foglalkozott mezőgazdasággal. Az 1720-as évektől kezdve a céhes ipar s főleg a kereskedelem indult fejlődésnek. A céhek újjászervezése a felszabadítás után azonnal megkezdődött, s számuk a XVIII. században 130 fölé emelkedett. A korszak folyamán Pest-Budán mindig több iparág működött, mint az ország fejlett mezővárosaiban, s gyarapodásukat serkentette az 1770-es évektől végrehajtott céhes reform is. Ugyanebben az évtizedben alakultak az első állami (például posztó- és pokrócüzem a katonaság ellátására, 1776) és magánmanufaktúrák (például Valero selyemüzeme, 1776). A mesteremberek lakosságon belüli arányát (Buda 10 százalék, Pest 15 százalék) tekintve azonban nem valószínű, hogy a pesti vásárok és az idegen mesterek árui nélkül ki tudták volna elégíteni a növekvő népesség mindennapos szükségleteit. A város kereskedelmének fellendülése az 1718-as pozsareváci béke után kezdődött, amely megnyitotta az utat egyrészt a balkáni áruk, másrészt a balkáni betelepülők előtt. Ennek következtében a pest-budai kereskedők száma 1720 és 1735 között megkétszereződött, s ezen belül a nem magyarok aránya sokkal nagyobb mértékben nőtt (az 1770-es években az öszszes kereskedőknek körülbelül 70 százaléka balkáni). Noha a katolikus kereskedők ellenük intézett támadása elért bizonyos sikereket, az a lendület, amelyet ők hoztak a város gazdasági életének felvirágzásába, visszaszorításuk után sem lassult le. A pesti vásár a század végén egyike volt a legfontosabbaknak Európában. Az átalakulással párhuzamos társadalmi fejlődés egyik jellemzője, hogy bármilyen nehézkesen és szerény méretekben is, de kialakult egy olyan polgári réteg, amely kizárólag kereskedelemmel és iparűzéssel foglalkozott. Ez különbözteti meg Pest-Budát az ország más szabad királyi városaitól, elsősorban Debrecentől, ahol nagyobb volt ugyan a polgárok és a mesterek számaránya, ezek azonban főként az őstermeléssel is szoros kapcsolatban maradó parasztpolgárok voltak. A XVIII. század végére elsősorban az idesereglő külföldiek által ösztönzött kereskedelem térítette le Budát és főleg Pestet a középkorias, lassú fejlődés útjáról, amely a magyar városokat egységesen jellemezte, és ez emelte az ország gazdasági központjává. Pest emellett 1723 — a Királyi Kúria ideköltözése — óta országos bírósági fórummal is rendelkezett. Az áttörés azonban egyéb területeken az 1770-es évekig váratott magára. Ekkor a művelődésben indult meg a szerepkör bizonyos bővülése: 1777-ben Budára, majd 1783-ban Pestre helyezték és kibővítették a nagyszombati egyetemet. Gyorsan követte ezt 1784-ben, a kormányhivatalok: a Helytartótanács, a Magyar Kamara és a Főhadparancsnokság (Pozsonyból), a Királyi Kúria (Pestről) Budára költöztetése. II. József általában nem törekedett a város fejlesztésére, de felismerte az elkerülhetetlent: Budát a magyar tartomány igazi fővárosává kell tenni. Buda így visszanyerte kormányzati központi funkcióját, míg Pest az ország gazdasági és szellemi életének gócpontja lett. Buda és Pest kettős vezető szerepe tovább erősödött: egyfelől az 1790-es években országgyűléseket tartottak, és Budára költözött a nádor, másfelől, a szellemi élet különféle területein—a könyvnyomtatásban és terjesztésben, az újságírásban, a könyvtári ellátásban, a színjátszásban s (Ráday Gedeon és Orczy Lőrinc körének köszönhetően) a magyar tudományos és irodalmi élet szervezésében — végbement fejlődés révén. A „városi nagyság" fejlesztéséhez egyre tekintélyesebb mértékben 23