Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Kertész Péter: Rögök

Rögök Kiss úr november végén kitűzte a májusfát a háza tetejére. Nem volt rest kiautózni a Pilisbe, hogy szép fenyővel ünnepelje saját magát. Pedig nem az a fajta ember, aki ad a formaságokra. De hát családi házat mégsem épít minden évben az ember! Egyelőre csak a konyhában laknak az aszszonnyal meg a két gyerekkel, a lényeg azonban az, hogy a nagy hideg beállta előtt tető van a fejük felett. Bent zsúfolódik a négy heverő, az asztal székkel, a tűzhely meg a színes televízió. Lakhattak volna ugyan továbbra is bérelt lakásban, de az az igazság, hogy megelégelték a lakótelepet. Nyolc év több mint sok. Pedig nem éltek éppen rossz körülmények között, három szobájuk és nagy konyhájuk volt, mégis egyetlen percig sem érezték jól magukat benne. Rohadt, elhalt minden. A fürdőszoba meg a W.C. fala két helyen is kilyukadt, mivel hogy takarékossági meggondolásból farostlemezből készítették. Egyszer nekirohant a konyha felől a gyerek, aki már hatodikos korában nyomott vagy hetven kilót, s a következő pillanatban a fürdőkádban találta magát. A tervezők állítólag azzal indokolták ezt a megoldást, hogy így mód van a falak elmozdítására. De hogy minek kellene fel s alá járkálni a közfalaknak, azt mind , ez ideig még nem magyarázta meg senki. Szóval Kiss úrnak elege lett a falmizériából, a gombásodó szőnyegpadlóból s az időközben betelepedett svábbogarakból. Különben sem az a fajta, aki sokáig habozik, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Egyik este közölte az asszonnyal, hogy építkeznek. Az persze sopánkodott, hogy lesz-e elég rávaló, meg hogy ki fogja felépíteni azt a házat. De a családfő csak bejelentette elképzelését, nem bocsátotta vitára. „Beszélünk anyádékkal, úgy is majdnem a fejükre dől már a viskójuk, építünk helyette egy tisztességes családi házat, ahol nekik is jut hely bőven." Az öregek egykettőre ráálltak, régen megszokták, hogy gyerekeik ellenében úgysem érvényesül az akaratuk. — Elkészülünk időre? — aggodalmaskodott az asszony. — Már miért ne készülnénk? Kicsit rögös lesz az út, de leküzdjük. így aztán márciusban meghirdették a lakást, jöttek is csőstül az ajánlkozók. Egy kopaszodó szerelővel egyeztek meg végül, aki akkoriban jött vissza valamilyen külföldi nagy munkáról, jól megszedte magát, s habozás nélkül leszurkolta négyzetméterenként a tizenháromezer forintot. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy másnap költözhessen. Oké, mondta erre Kiss úr, akinek ekkor még fogalma sem volt, hová hurcolkodik a családjával. De tudta, hogy van éppen elég üres lakás a telepen, csak sikerül egyet bérbe venni közülük. Végül egy reumatológus doktornővel állapodtak meg, aki évek óta az ország túlsó végében dolgozott, a férje is utánaköltözött, ám a lakást megtartották, alighanem abból a meggondolásból, hogy az idő a zsebüknek dolgozik. A szőnyegpadló itt is rohadt, s már harmadnap feltűnt az első svábbogár, de Kiss úr ekkor már nem figyelt az ilyen apróságokra. Teljes gőzzel beruházott. Ideje volt, mert a munkahelye nem ragaszkodott túlzottan a jelenlétéhez. Különben is csak afféle tessék-lássék elfoglaltságot választott magának, hogy ne szólják meg, ne tekintsék munkakerülőnek. Nem mintha nem dolgozott volna megállás nélkül, csak éppen javarészt a maga kedvére. Hajnalban kelt, kiment autóval a nagybani piacra, s nyitáskor már ott volt a friss áru az asszony zöldséges üzletében. Délelőtt még csinált egy-két fuvart a környező gazdaságokból, azontúl a maga ura volt. Barkácsolt, kocsit javított, CB-zett. No meg olykor főzött, ha vendégül látta néhány barátját. Pacalt, halat s mindenféle húsokat. Áprilistól azonban felhagyott minden kedvenc időtöltésével. Két napra teljesen eltűnt, a terveket készítette. Mikor megvolt vele, elvitte egy jónevű építészhez, aki nem győzött csodálkozni, hogy egy műszerész végzettségű ember hogy lehetett ilyesmire képes. Ha ezt én csinálom, mondta leereszkedően, elkérek érte legalább tízezer forintot. De mert nem ő csinálta, hát hajlandónak bizonyult kétezerért a nevét adni az akcióhoz, s így szinte gyerekjáték volt a műszaki osztályon az építési engedély megszerzése. — Nem lesz ebből baj? — kérdezte az asszony. — Már miért lenne? Ebben még rögök sincsenek. Kezdődhetett a bontás. Kiss úr ehhez két embert kerített a cigánykocsmából, mivel hogy ott található a legolcsóbb munkaerő. Ha valamelyikőjük eltűnt, vagy beteget jelentett, két perc alatt került a helyére másik. Sör volt a fizetség orrvérzésig, s ez, ugyebár, negyedosztályú áron, nem komoly tétel. Az alap kiásása sem került éppenséggel sokba. Ott tehetetlenkedett hetek óta a szomszéd utcában egy markoló, eligazításra várva. Pilótája, hogy ki ne essen a gyakorlatból, hajlandónak mutatkozott szerény ellenszolgáltatás fejében megtenni ezt a csekélységet. Egy délután végzett. Jöhetett a beton. Jött is, méghozzá nem akármilyen módon. Kiss úr megkereste egyik cimboráját, aki üzemvezető a néhány utcasarokkal odébb lévő gyárban, hogy tudna-e segíteni neki. Történetesen tudott. Levitte az értékesítési osztályra, s ott annak rendje és módja szerint megegyeztek harminc köbmé-6