Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Hétköznapi demokráciánk

érezni, ha valakire haragszanak. Az megint más lapra tartozik, hogy — mivel kevés az ember — kétszer is meggondolják a vezetők, kit tegyenek lehetetlenné. Szóval, a termelési értekezletek semmit sem érnek. Már csak azért sem, mert munkaidőn túl rendezik őket. S ez képmutatás! Negyedévente egyszer igazán lehetne munkaidőben engedélyezni, mert ez aztán szorosan a munkához kötődik. — Van hozzászólás, észrevétel a termelésiken? — Elenyésző számban. Csak a notórius felszólalók teljesítik a penzumukat. És ezzel mindenkit magukra haragítanak: a főnököket, mert ha igazat beszél (s ezek általában felkészülnek a szereplésre), akkor kellemetlen nekik, amit a szemükbe Pozsonyi Sándor mondanak; a kollégákat meg azért, mert már mennének a dolgukra, a gyerekért az óvodába, bevásárolni vagy ki a pályaudvarra, hogy elérjék a vonatot. POZSONYI SÁNDOR szerszámszerkesztő egykori mesterét idézi, aki szerint a világ rendje az, hogy az egyik ember hajtson, a másik meg végrehajtson. És ez így lesz, amíg nem köszönt ránk a kommunizmus. Bár, ha jól belegondolunk, soha egyetlen marxista klasszikus sem ejtette ki a száján, vagy írta le, hogy akkorra megszűnik a társadalmi hierarchia, nem lesznek többé vezetők és vezetettek. — Minden ember főnök akar lenni, akkor is, ha ez fokozottabb felelősséggel jár. Akinek sikerül fölfelé avanzsálnia, az mindent megtesz, csak hogy megmaradjon a kiváltságos helyzete. Nálunk sincs ez másként. Aki tegnap a legjobb pajtásom volt, akivel együtt húztam az igát, az holnap, rögtön a kinevezése után, elnéz mellettem. Én nem haragszom ezért különösebben, mert tudom, hogy nem lett ő roszszabb ember, mint volt, csak hát alkalmazkodnia kell. Az ő sorsa és jövője, ha csak valami egészen észbontó nagy hülyeséget nem követ el, nem azon múlik, tartja-e a tegeződést egykori társaival vagy sem. — Ez az okfejtés meglehetősen cinikusan hangzott. Mintha önt súlyos sérelmek érték volna. Például főnök akart lenni, de valaki betartott. Rátapintottam a lényegre? — Nem, éppenhogy teljesen félreértett, manapság nincs miért szembenállnia a vezetőnek és beosztottnak; ugyanazok a céljaink, és a borítékunk vastagsága nem sokban különbözik. Mégis nőttön-nő a távolság közöttünk. Nem kenyerem a vádaskodás, de tartok tőle, hogy egyre inkább szembe kerülünk egymással. Csak a rosszat vagyunk hajlandók elhinni a másikról. Úgy három éve bevezették nálunk a főnökök véleményezését. A bizalmi körbejár, összegyűjti a véleményeket, s aztán a legszívesebben elbújna, elmenekülne. Két véglet van: az egyik oldalon csupa rágalom, csupa nyomdafestéket nem tűrő becsmérlés. Ezek vannak többségben. A másik oldalon találhatók a talpnyalók, akik az anyjuk gyilkosának is megbocsátanának, ha valamilyen fatális véletlen folytán elkerülné a bitófát, s kineveznék a főnökévé. A jó bizalmi ilyenkor gondolkodás nélkül előveszi a szókincsét meg a lakk-készletét. — De így meg mi értelme az egésznek? — Semmi, de játéknak nem rossz. — Pozsonyi elvtárs, nem tetszik félni? — A szám miatt? Ugyan, demokráciában élünk. GEDE BÉLA vezérigazgatóval kissé kényszeredetten indul a beszélgetésünk. Úgy érzem, mintha kellemetlen lenne neki a téma. Mintha olyan kérdésről próbálnék szót érteni vele, ami őt már vagy még nem foglalkoztatja eléggé. Csupán abban sikerül egyetértésre jutnunk, hogy jó lenne, ha jobban, hatékonyabban működnének a demokratikus fórumok. És ekkor minden átmenet nélkül megtörik a jég: — Annyi demokratikus fórumunk van, hogy zavarba jönnék, ha hirtelenjében föl kellene sorolnom mindegyiket. Sok a párhuzamosság. Bárhová megyek, szinte mindig ugyanazokat az arcokat látom. Már előre tudom, hogy itt sem fog történni semmi váratlan. Lemegy az előadás, fellépnek a felkért korreferátorok, megállapítjuk, hogy a határozatot meghozhatjuk, berekesztjük az ülést, és mehetünk haza. Addig rendben a dolog, amíg ismertetem az új feladatokat, de hol marad a visszajelzés, mikor élvezem az információcsere előnyeit? — Ezeken a tanácskozásokon nem jut friss információhoz? — De; megtudom például, hogy az edzőműhelyben nagyon meleg van. Ami, persze, nem meglepő, mert amióta a világ világ, azóta az edzőműhelyekben mindig meleg van. Tévedés ne essék: én nem becsülöm le ezt a problémát, de valahogy bántja a fülemet a vállalati tervtárgyaláson, a műszaki konferencián, a brigádvezetők összevont értekezletén. Alapvető, dimenzionális gondokat látok a jelenlegi fórumrendszer munkájában. Ezért is szorgalmazom, hogy a vezetők minél gyakrabban vegyenek részt az alsó szintű műhelymegbeszéléseken, termelési tanácskozásokon. Itt meg pont az lenne a disszonáns, Gede Béla ha valaki az export fokozásának elvi lehetőségeiről tartana kiselőadást. — Hogyan lehetne elkerülni ezeket a kellemetlen perceket? — Szerintem újból felül kellene vizsgálni a fórumok jog- és hatáskörét, s levonni a szükséges konzekvenciákat. Hogy példát is mondjak: csak akkor pályázhatjuk meg a Kiváló vállalat címet, ha egy sor plénumon beleegyeznek a dolgozók. El tudja képzelni, hogy bárki is felállt volna, tiltakozva a vezetőség javaslata ellen? Senki nem farizeus, ha a saját zsebéről van szó. Meg aztán nem lehet minden kérdésben népszavazást rendezni. Amíg én vagyok felelős a vállalat munkájáért, amíg az én nevem olvasható a vezérigazgatói utasítások alatt, addig a legjobb tudásom és belátásom szerint fogok dönteni. És ettől semmi és senki nem téríthet el. SEREGI LÁSZLÓ 22