Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Hétköznapi demokráciánk

szervezeti bizalmija. Megfontolt fiatalember; kétszer is meggondolja, hogy mit mondjon, és mit ne. Szavaiból kiérezni, hogy büszke a közéleti tisztségére, s választott képviselőként meglehetősen biztos hátteret tudhat maga mögött. — Nem elfecsérelt idő, amit a vállalati bizalmiak ülésein meg egyebütt eltölt? Arra célzok, hogy gyakorlatilag semmihez sem szólhat hozzá. Nem mintha ebben valaki is meggátolhatná; csakhogy, ha nem akar nevetségessé válni, alaposan fel kell készülnie a hozzászólására. De önnek nincsenek adatai. Teszem azt, a vezérigazgató ismerteti a jövő évi kiviteli tervet, az exportlehetőségeket. Anélkül, hogy lebecsülném retorikai képességeit, önnek egy dolga maradhat. . . — Hogy nagyot bólintsak? — Hogy nagyot bólintson. — Ott és akkor valóban nem vagyok, nem lehetek partnere a vezetőknek. De amint eljutottak hozzám is az adatok, az elképzelések, kis idő múltával, mérlegelve a helyzetet, számot vetve a tényekkel már nyugodt szívvel megfogalmazhatom a véleményemet. Akár az ellenvéleményemet is. És ez nem hősködés. Természetesen mindig a saját területemről kell kiindulnom, Flier László jelen esetben a munkaügyi ismeretekből. A vállalat egy bizonyos mennyiséget exportálni akar. Szép. De mi van akkor, ha én felállók, és számokkal igazolva kijelentem, hogy ez nem fog menni, mert kevesen vagyunk. Még 50, 75, 100 szakmunkásra, marósra, esztergályosra, szerszámkészítőre van szükségünk, máskülönben levegőben lóg a terv. Vagy javasolhatom, hogy emeljük meg a túlórakeretet. Netán indítványozhatom, hogy tegyük ösztönzőbbé a bérezésünket. Abba nyilván nem üthetem bele az orromat, hogy miért csak 5 százalékot fordítunk bérfejlesztésre, mikor az áremelkedés indexe bevallottan eléri a 9 százalékot. — Örömmel hallom, hogy meg van elégedve a munkahelyi demokráciával! — Egyáltalán nem vagyok megelégedve ! Úgy érzem, ha az emberek nem folyton a nehézségeket keresnék, előbbre is tarthatnánk. Figyelje meg: sokan már az első akadálynál feladják, szinte örülnek, hogy nem kell megkísérelniük másodszorra a próbát. Meg aztán látni, hányan és hányan fordulnak el a belső ügyektől, nem vállalva a felelősséget, a kiállást a társaikért. FLIER LÁSZLÓVAL, az edző bizalmijával könnyű szót érteni. Egyenes ember, az a típus, aki pontosan tudja, hogy mit ér; akinek nincsenek hátsó gondolatai, sanda megjegyzései, amelyekkel valahol, valakinél jó vagy rossz pontot akarna szerezni. Mondja, ami az eszébe jut, mégsem vagdalkozik, elemi tisztessége mindig megóvja attól, hogy átlépve a határt, a személyeskedés mocsadékába süppedjen. — Nézze, nálunk az embereket semmi más nem érdekli csak a pénz. És ezért nem szabad őket legorombítani, meg számon kérni tőlük, hogy miért nem foglalkoznak a műhely ügyeivel. Amikor a megélhetésük forog kockán, amikor úgy jön be egyikükmásikuk dolgozni, hogy nem tudja, miből fizeti ki a gyerek napközijét, akkor képmutatás lenne, ha elébe állnék, s a szemébe vágnám, hogy „ez így nem lesz jó, ha még egyszer nem jelensz meg a termelésin, hát megnézheted magad." — A demokrácia a jövedelemtől függ? — Meggyőződésem, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. Régi bútordarab vagyok a gyárban, sok mindent átéltem. Emlékszem, annak idején, amikor jobban szaladt a szekerünk, szívesen elmondtuk volna, hogyan vélekedünk a dolgokról, miként lehetne egyszerűsíteni a munkánkat, mi az, amivel hozzájárulhatnánk a tervek teljesítéséhez. De — tisztelet a kivételnek — nemigen voltak kíváncsiak ránk. Eleinte morogtunk, akit kellett, azt elküldtük oda, aztán beletörődtünk abba, ami van. Most meg, ugye, fordult a kocka. — Arra gondol, hogy számunkra kedvezőtlenül alakultak a külpiaci feltételek? — Nem erről van szó. Én szívesen segítenék. De miben és hogyan? Tessék, jöjjenek az elvtársak, s mondják meg, mit tegyünk. ígérem, megtesszük, ami tőlünk telik. Az az igazság, hogy most már gyakrabban állnak velünk szóba, de az ember nehezen felejt. Még nehezebben bocsátja meg, hogy oly sokáig átnéztek rajta. Mindegyik a mi nevünkben cselekedett, anélkül, hogy erre bármelyikünk is felhatalmazta volna. SIPOS JÁNOS, a szerelde bizalmija ugyanezt a gondolatot folytatja, talán még a hangneme, az ingerültsége is hasonló a Flier Lászlóéhoz. Csupán abban a kérdésben nem egyeznek, hogy közelednek-e a főnökök beosztottjaikhoz avagy sem? — Uram, a demokrácia egy munkahelyen nem azon fordul meg, hogy az igazgató köszön-e a melósnak. Ha nem köszön, annak két oka lehet: vagy nem ismeri az illetőt, vagy nem volt gyerekszobája. De ettől még nagyon jól, mindannyiunk hasznára dolgozhat. A termelési tanácskozás a lényeg, ott dől el minden. — Tényleg ezen a fórumon dőlnek el a legfontosabb ügyek? — Nem. Bár így lenne! Arra gondoltam, hogy ennél üresebb, formálisabb értekezleteket keresve sem lehetne találni. Bejön az üzemvezető, s papírból fölolvas egy csomó számot, ami jó, ha neki jelent valamit. A dolgozókat nem érdekli, hogy sikerül-e megvetnünk a lábunkat a fejlődő országok piacain; ellenben tudni akarják, hogy az elkövetkező időszakban mit és mennyit fogunk gyártani, s e tervek teljesítéséhez lesz-e elég aqyag, alkatrész, uram bocsá', bedobnak-e valami prémiumot is, vagy csak megint az öntudatunkra apellálnak. Sípos János — Sipos úr, ön meglett férfi. Tudhatja jól, hogy néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Vagyis kettőn áll a vásár: miért nem kérdeznek rá arra, ami magukat foglalkoztatja? — Az ember egyszer, kétszer, tízszer rákérdez a dolgokra, de ha sosem kap kielégítő választ, akkor mit csináljon? Menjen panaszra a főnöke főnökéhez? Mit érnek el vele? Ma is van még retorzió, csak közben kifinomultak a módszerei. Nyílt fellépés nincs, de higgye el, lehet 21