Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Szabó Júlia: Ég, hegy, víz és a tükör

r Eg, hegy, víz és a tükör Bár három évtizedes pályájának alkotásai megtalálhatók néhány múzeumban is (Pécs, Székesfehérvár, a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma, Magyar Nemzeti Galéria, Szombathely, Szczecyn), de főként magángyűjtők őrzik őket féltett kincsként. 1983-84 fordulóján ritka ünnepi alkalom kínálkozott számára: bemutathatta életműve nagy részét a Műcsarnokban. Keserű Ilona korunk egyik legfontosabb magyar festője. Emellett — pontosabban: ezen belül — dekorátor és térépítő. A dekorátor elnevezést olyan értelemben kívánjuk itt alkalmazni, ahogyan Ady Endre használta Rippl-Rónai József művészetével kapcsolatban. Keserű Ilona a századforduló művészeti eszményeit követi. Bár festőként indult, vágyai közé tartozott sokféle belső tér értelmező díszítése is. Erre azonban ritkán adódott lehetőség egy-két rangos színpadi feladat kivételével — Hubay Miklós: Színház a Cethal hátán (Nemzeti Színház Budapest, 1973), Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica (Katona József Színház Kecskemét, 1974). Keretekkel lezárt, domborított vászonképeket készített, vagy kis és középméretű plasztikai műveket festett fából, vászonból, kócból, madzagból, kötélből. E területek „gubancos" útja helyett tisztább képletek megvalósulását kínálta neki a festészet néhány hagyományos műfaja. Keserű Ilona művészetéről Pályája kezdetén portrékat és tájakat festett legszívesebben. Egyik első műve a nagyanyjáról készült festmény (1953). 1967-ben csodálatosan finom kettős portrét rajzol húgáról és annak vőlegényéről. Az 1958—60-as portrék hátterében fölföltűnnek budai és pesti tájak, mintegy utalva az ábrázolt alak környezetére (Ottlik Géza arcképe). A hatvanas évek elején Prágába és Rómába utazik. Tanulmányútjain szívesen rajzol városrészleteket. Ennek a korszaknak tudatos folytatásáról vall a régi fénykép alapján készült portré édesapjáról (1983) és néhány különleges tájkép. A tükör problematikája s az ahhoz kapcsolható szimmetriahelyzetek hosszú idő óta foglalkoztatják Keserű Ilonát. Évekkel ezelőtt fehérre mázolta egy századfordulós állótükör keretét, felületére pedig — egymás alá, ismétlődve — „szépen ívelt rózsaszín madárszárny", „szétnyíló szív-forma", „különös szépségű kinyílt virágszirom" motívumokat festett. Az így átalakított tükörrel anyaölre emlékeztető világba lehetett bepillantani. — „Milyen szép vagyok! — Milyen szép vagy! — Mennyire közel vagyunk egymáshoz!" — mondta egymásnak a tükör Prágai temető I. 1966. Papír, vegyes technika. 30,5 x43 cm és befestett felülete, és még az is, aki éppen belenézett. Az a világ csupa ismétlődő szépség volt, a harmóniában megfogalmazott érvényesség birodalma. Az 1970-es évek elején A Festett tükörhöz ma már klasszikus tájképek rokonaként tisztelhető festmények sora tartozott. Ezeket nem annyira az európai tájfestészet „kivágatai" jellemezték, organikus motívumsoraik sokkal inkább a népművészet logikája szerint épültek fel. Keserű Ilonának azonban egy idő múlva el kellett hagynia ezt a paradicsomot. Nem csak az ősállapot s a valóság közti mérföldes távolság miatt. Szuverén egyénisége évekig elég erős volt ahhoz, hogy ne foglalkozzék azzal a szakadékkal, amely a csodálatos szürkéi, rózsaszínjei, zöldjei, ezüstjei, egyre tökéletesebb madárszárny formái és a körülöttünk lévő világ között van. Emberi lényének diabolikus karakteréből következik a kiűzetés. Hiszen a tükörkorszakot megelőzően már a hatvanas évek közepén volt egy sor zabolátlan, expresszív gesztusképe, amelyeken száguldó színes vonalakban jelennek meg szín- és fényenergiák. Egyes festményeken fekete árnyékvilággá égett maradványként súlyosodnak a képtérben, má-Festett tükör, 1971. 170x90x57 cm