Budapest, 1984. (22. évfolyam)
6. szám június - Szabó Júlia: Ég, hegy, víz és a tükör
SZABÓKY ZSOLT felvételei Esküvői rajz. 1967. Papír, grafit. 39,7x52 cm sutt párákká oszlanak. Ehhez az alkotásmódhoz természetesen nem térhet és nem is tér vissza Keserű Ilona, de egy-másfél évtized múltán nem gyarapíthatja klasszikus szépségű képeinek a sorát sem. A változást jelzi, hogy a sok életteli puha forma, meleg szín, ismétlődő, ölelő gesztus a hetvenes évek közepétől halálmetaforákká hűlt festményein. A hirtelen fordulatot örökíti meg a Véres kép (1975), a végzetes szépséget, az élet-halál szimmetriát pedig az életműjegyzék szerint két alkalommal is megfestett monumentális kompozíció, a Rák (1975). Ezek után szükségszerű volt a lázadás: a művész lemond a vonzó, eleven, harmonikus formákról és színekről, s helyette szinte odacsapja a palettáról a vászonra a teljes színskálát: küzdjenek egymással saját természetük változtathatatlan erőviszonyai szerint. így keletkezett Mind című festménysorozata és az immár másodszor megvalósított tükör, amelyen akárcsak a festménysorozaton, ormótlan színsávok vannak. Borzolt, szélfújta, hideg világot mutat a tükör is és a sorozat is. Haragot, elkeseredést, hiábavaló küzdelmet, félelmet és kétségbeesést. Mintha piszkos fekete felhők árnyékait, olajjal szennyezett utcák sarát látnánk. Talán nem csak a véletlennek köszönhető, hogy a régi tükör egyszer valóban összetört. Igaz, hogy minden darabját őrzi a művész. Az Ég, hegy, víz című festmény 1981-ben, a két korszak határán készült. Mind ikonográfiáját, mind természetfelfogását tekintve egészen a XIX. század elejéig visszavezethető mondanivalója. Témája olyan sejtelmesen és titokzatosan kapcsolódik a festőhöz, mint a romantika tájfestőinél. A Dunát ábrázolja, a Gellérthegyet és a Duna-part lámpasorát, de a festményen a hegy és a folyó nem mindennapi látvány: az esti fényben a hegy a rajta lévő ember alkotta tárgyaknál időtlenebb valóság, a folyó pedig nem is a Duna, nem is a történelem sok néven szereplő folyója, hanem a változás jelképe. A mozgásé, a múló időé. Még a Dunaparti lámpasor fényei is csak jelzések egy időszakasz aktualitásáról. Ez a festmény túl van harmónián és konfliktuson, s hidat alkot múlt, jelen és jövő között. A kép előterében — elleniében a XIX. századi német romantikus tájképekkel — nincsenek háttal álló, a táj történetén meditáló emberek, akik baráti gesztussal nyújtják egymás felé kezüket. A szemlélőben mégis óhatatlanul feltámadnak a romantika talán még ma sem teljesen kipusztult magartartásformái. Csak az otthont, a hazai vagy annak vallott tájat tudja ennyire végleges érvényűvé és megnyugtatóvá formálni a tájképfestő — vallották a romantika teoretikusai. Nem véletlen, hogy Keserű Ilona is abból a tájrészletből formált ilyen festményt, amelyet évtizedek óta az ablakából szemlélhet. SZABÓ JÚLIA Rák, 1975. Olaj, vászon. 180x 120 cm 17