Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Jávor Ottó: Papp Laci

túlhaladott, gáttá merevedett beidegződésekkel. Ezek hátráltatják az eredményes munkát. Itt van például a versenynaptár. Ezt jó előre elkészítik, és szent és érinthetetlen, mint a magyar korona. Hiába jön közbe más versenyzési lehetőség, egy jó csere, nem lehet élni az alkalommal. Pedig éppen a fiatalok fejlődése szempontjából igen fontos az ellenfelek megválasztása. Ha egy versenyző mindig csak nála erősebb, érettebb ellenfelekkel kerül össze, folyton kikap, akkor letör, megreked, nem beszélve arról, hogy a szorítóban nem babra megy a játék, nemcsak lelki fájdalom, testi sérülés is érheti a fiatalt. A rossz párosításnak olyan következménye is van, hogy míg saját versenyzőnket a pofozóbaba szerepébe kényszerítjük, elkedvetlenítjük, addig az ellenfelet „fölhozzuk", rajtunk alapozza meg önbizalmát, gyarapítja technikai tárházát — kockázat nélkül. Ma sokat beszélünk arról, hogy a gazdasági életben szükséges a gyors reagálás, az igazodás a változó helyzethez. A mi versenynaptárunknak is sokkal rugalmasabbnak kellene lennie — éppen a fiatalok segítése, az egész sportág jövője érdekében. Ön szövetségi kapitány, figyelemmel kíséri a válogatottat, az utánpótlást, láttam, ahogy a KSI fiataljait kesztyűvel a kezén a szorítóban oktatta. Tehát vezetőségi tagként is, ugyanakkor alulról, a versenyző szemével is látja a teendőket. Mi a további javaslata? Az, hogy a szakemberek kapjanak az ügyekbe több beleszólást. Adják nekik a döntések jogát és felelősségét. Hiszen ők ismerik legközelebbről a sport ágát-bogát, legjobban a versenyzőket. Függjön tőlük a jutalmazás is. Számoljunk le már az egyenlősdivel! Az kapjon többet, aki jobb eredményt ér el. Már említettem: a munka és a sport egy tőről fakad. A teljesítményhez szabott bér, jutalom, a megváltozott helyzetre való gyors reagálás, az önálló intézkedési jog s az egyéni felelősségvállalás, sőt, a kockázat lehetősége társadalmunkban, elsősorban a gazdasági életben már-már teret nyer, kezd megvalósulni. Nálunk mért nem lehet ezt elérni? Akinek Isten hivatalt adott, észt is adott hozzá? Fordítva lenne jobb: kinek esze, hozzáértése van, az kapja 12 Régen . . . és most a hivatalt. Ha valamilyen egészen más területről ide kerül hozzánk valaki valamilyen funkcióba, előre meg lehet rajzolni, hogy úgy mondjam, viselkedésének a görbéjét. Három napig szerényen ül, mint nyuszi a fűben. Jé, ilyen vastag a bokszkesztyű . . . ? Három hét múlva pedig nekem magyarázza, mit hogyan csináljak. Félreértés ne essék: kell az irányítás. Nem az ellen beszélek. Csak az irányítók ne gátolják a munkát — sokszor akartukon kívül —, hanem segítsék. Ugyanez vonatkozik a társadalmi aktivistákra is. Igen fontos, hogy ne keresztezzék egymást az intézkedések. Senki se akarjon jó fiú lenni a versenyzőhöz az edző rovására, és ne hazudtolja meg az edzőt, különösen, ha az a versenyző és a fegyelem javára emeli fel szavát. Természetesen az edző nem egyedül dönt. Én sem kívánom, józan ésszel nem is kívánhatom ezt. Éppen ezért igyekszem jó kapcsolatokat kiépíteni az egyesületek edzőivel, szakembereivel. Más sportágak tanúsága szerint sem könnyű dolog ez. De ha az összhang megvan, az eredmény se késik soká. És azért ma már alakul az összhang. A fiatalokról? Inkább hozzájuk, mint róluk. Bár, amit mondtam, az jórészt nekik szólt, mégis egy kérés. Talán több is. Szóval: ha valamit elkezdenek munkában, sportban, legyen határozott céljuk, és ne adják föl, amíg a célt el nem érték. Ma mindkettőhöz: a tisztességes munkához, keresethez és az eredményes sportoláshoz is megvan a lehetőség. Ne visszaéljenek, hanem éljenek ezzel. Melyik ütésfajtát szerette leginkább? Melyiket? Amelyiket én adtam, s nem kaptam. S melyiket adtam a leggyakrabban és legeredményesebben? A horgot. Versenyzői alkatomnak, magasságomnak ez felelt meg legjobban, hiszen sokszor kényszerültem belharcra. Egy nemzetközi tudományos kongresszuson történt Helsinkiben. Papp László, a kedves, ám igencsak vékonydongájú magyar nyelvész az előadások szünetében sétálni indult a kikötő felé. Ahogy ilyenkor szokás, a kabátjára tűzött táblácskán ott volt a neve. Egyszer csak odaimbolyog hozzá egy tagbaszakadt finn tengerész, körbevizslatja, majd hirtelen indiántáncba kezd, s azt kiabálja: éljen László Papp, a legerősebb ember, a világ legjobb bokszolója! Azon nyomban éljenző, lelkes tömeg gyűlt össze a cingár férfi körül, már-már a levegőbe dobálták a megszeppent tudóst. Azért mesélem el a történetet, hogy érzékeltessem: önt, aki most ötvennyolc éves, két szép fiúunoka nagyapja, milyen elismerés övezi külföldön és itthon egyaránt. Laci bácsi, így szólítják, emlegetik bizalommal a fiatalok. A tapasztalat azt mutatja, a nép mindig megérzi, kire lehet büszke, kiben van valami olyan, amitől ő is egy fejjel vagy egy centivel, de magasabb lesz. Péter bácsi, mondták, mondjuk ma is Veres Péterről. Ön az egész ország számára Papp Laci. Ez valami igen nagy megbecsülés kifejezése, jele. Mondhatnám: az azonosulásé. Az ön győzelme a mi győzelmünk. Lehet. Ezen még nem gondolkoztam. Sok a dolgom. Mindennap felhúzom a kesztyűt, és beállok a szorítóba. JÁVOR OTTÓ