Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Vásárhelyi Géza: Vajda János feredője és elmaradt kopózása

Vajda János feredője és elmaradt kopózása Ott ül a fürdőkádban, és lanyha érdeklődéssel tekint a térdei felé. Megszokta, hogy megszokásait komolyan vegye: kedvét leli a feredőzésben. Palics és környéke, a könnyű bácskai borok, az -ics és -vicsre végződő nevű házigazdák szívélyessége, az elengedés percei, amikor oly sok minden igazán elhihető, és nem röpködnek kérdőjelek az élénken villózó hőségben: az örökléttel határos önfeloldozás, a kegyelem rég elfelejtett állapotának enyhe léglökései, hogy beleborzong a lélek, és a homok sem sivár, az ég sem idegen, csak az örök elvágyódás izomgörcsei szorítják a torkot, légcsöveket. Igen, ilyenkor a pesti, hevenyészett cimboraságok eltünedeznek az évszakok konokságával visszatérő vidéki barátkozások lelket röpítő, az érlökések ütemével lüktető, lugasfeszítő, féligmeddig teljességet ígérő önkitárulkozásai mellett. Itt a fürdőhelyen is még minden hiteles és otthonos: a rézkilincs a feredő ajtóján, a rézkupak a csapok tetején, s az a merész görbület a kád peremvonalán, amely a lábaknál óvatosságra int a fürdőalkalmatosság használatakor, de a nyakszirtnek kedves pihenőt kínál a kiemelkedő, sziromfodorként megemelt háti rész. Ott ül a kádban, teste hajlataival kéjesen bolondoz a langymeleg víz, megengedi a csapot: ömöljön a forróság, hevítse mindinkább megmegrokkanó altestét, testét, és kezdetét vehesse a falakról lecsorduló gőz, az elhomályosult érzések, a mind halkabban nyilalló csontok, porcogók s a mind oldottabb állapotra törekvő izmok világának közepette az álmodozás. Most egyedül van, senki sem lesheti meg. Most védi a kulcsra zárt ajtó, bepárásodott ablak, most senkihez semmi köze: most Napóleon ül a gőzben és haditanácsot játszik. Itt a jobb térde mellett vigyázkodik a kormány feje, bal térdén kushad a belügyminiszter — le is tolja a víz alá: hápogjon egy kicsit. A kultusz- és nevelésügy az egyik hóna alján, pénz- és külügy a dereka alatt: elözönlik a testét az államügyek. Hirtelen irtózattal az ágyékához szorítja kezét, kiugrik a síkos deszkapadlóra és nyüszít. Testéről ömlik a víz, a verejték, már láva, hamueső borítja el a szobát: feltépné nyakán az inget, de teste meztelen. Majd hirtelen és vadul elkacagja magát, és visszaugrik a kádba: minden csupa viz, még a mennyezet is, ő elnyúlik a forró lében, és teste alól milljom buborék futkároz fel a színre, tör a magasság felé: véleménye megnyilvánulásai mind. Nem születtem izgőmozgó gusztustalannak, én tiszta ember voltam és maradok. Elbódul, de még elzárja a vízcsapot, tele a padló gőzölgő vízzel. Most akár rá is törhetnék az ajtót, nem érhet fel semmi hozzá: istennel társalog. Nem értik egymás nyelvét, de érezni, hogy egyazon elragadtatásban égnek. S miért ne, ki tiltaná meg, feltűnik a forró levegőben az elragadó fordítókisasszony: a Kratochvill-leány. A minden titkok beavatottja, az ég peremén szédelgő asszony, a mindenen túli szeretője. Ő is meztelen, feloldódik a gőzben, a költő csapzott hajába túr világon túli könnyedséggel, akár a halhatatlanok: nyelve hegyére csúszik, tüdejében futkározik, összetépi a gyomrát, epéjét csiklandozza, lekacag izzó vesékig. Testével beszél, és minden olyan érhető: a megaláztatások, a rágalmazások, a féligmeddig-szobafogság, a menekülés a halhatatlanságba, e túlvilági párbeszédbe, észvesztő bizonytalanságba. Rábízza magát, mondjon ő helyette, hisz jobban tudja, mindent tud rólam, én istenem, menekíts meg — tudja ezt is, és szemét telefröcsköli örökléttel. Az átkozott, a gyönyör forrása. Ő, a titokzatos, mert csodaszép, mert tökéletes a teste, mert kibírhatatlan a vágyakozásom, az örömem. És aztán egy tökéletes asszonyi gesztus: tenyere felcsúszik a lapockák közé, begörbíti az ujjait és éles körmeivel, istenem, sosem láttam ilyen őrületbe kergető körömházakat, beleszánt az izzadt bőrfelületbe, egyenként töpreng a csigolyáimon, minden roston külön átneszez — Gina a költő hátát vakarja-mossa. A mindenható enyhülten félrenéz, szelíd arcán máriamagdolnás csöpp mosoly: földi méretekben elcsodálkozik — önmagán. Itt most senki nem mosolyog, esetleg fogait csikorgatja, dülledt szemével valaki talán túlra néz a századforduló Vogézein, felröppen sosem volt önmagához — nyálat nyel, a sajátját. A költő feredőzik, bekacsingatnak a terembe a majdani olvasók: ő kuncogva felköhög — rajtunk nevet. A rengeteg peremén egyensúlyoz, ott billeg a legszélső fák alatt, kiégett szemekkel, duzzadt szemhéjakkal figyel befele a csöndbe: kedvenc kutyája nem csahol sehol. Egyedül az ég tenyerének szélén, válla felett ott mered a puska hideg csöve, ha lehetne, belelőne a holdba, bukfencezne fel a csillagok között. Valaki haldoklik az erdő legközepében, talán már halott, ideérezni bőre hűvösét, a szertemálló csontok puha omlása idehallik: denevérszárny csap át a hallgatag rét felett. Öntudatlan elszánással, egész múltjától hátba lökve, a költő belép a fák közé, összecsap mögötte bokorág, falomb, tán örökre eltűnt a szemünk elől. Ott csörtet ő az ágak között, majd halkabbra fogja lépteit: egy állat lábdobbanásai egész a közelben, akárha őz játszana a felégett tisztás földjén — ver, összevissza ver a szíve, olykor megáll. Minden ismerős és olyan idegen, félszeg karjaikkal ölelik a fák, letépik kalapját, karját cibálják, s ő megy a valószínűtlen tisztás felé, magános vadász az őszben, lába elé ugrik majd' minden gyökér. Figyelve oson, megmegáll, hallga, egy alvó madár felröppen az ágról, valahol surrog a fű, s a magános férfit védőpajzsként körbevonja az iszonyú félelem. Már bent jár a rengetegben, mélyen, mindenhol nekiugró árnyak, ijesztő neszek, minden fa mögött rabló, gyilkos áll, vérebek tépik láncaik, üvölt a csend a fák kérgein: egy költő vadászik élet-halált. És itt a tisztás, ő meghúzódik egy bokor megett, kezében a puska sima fanyele, ájult figyelemmel néz át a túlsó bokorig, átlibben róka villámsárga foltja, a hold halavány permetet neszez, rálő a vadra, odarohan: a füvön vérnyomok, futó lábak zaja a száradó avaron, benn: utána! Igen ez a férfias szevedély, mindent előre figyelembe venni, felkészülni minden váratlan fordulatra, készenlétben lenni, vadkannal ölre menni és rettegni, félni, hányni a félelemtől: hátha emberre akad az árnyak között — s ki tudja, kis szerencsével, megelőzni a halálos lövéssel. Már nem hallja az állat futását, de rohan, melle csontboltozatán átszakad a szív, kinn dobog a felöltő felett: emberek a rengetegben, rémítő esély, nemcsak egyszerű vadállatok. S ha leesnék és eltörne a lábam, csípőm kificamodna, kiütné szemem az ág: fehérlő csontjaimra majd ha ráakad, bólint-e tisztelettel egy megértőbb emberiség? Nincs mit tennie, megáll, lerogy s kibuggyan ajkai közül, mint véres nyál, a torz kacagás. Bevégeztetett, nemsokára itt a hajnali harmat, lepaskolja ruhájáról a sárt, avart, tüskegubancot, megigazítja fején az elveszett kalapot, óvatosan kinyitja szemét: a Kiskörúton bezártak már a kocsmák, elcsendesült minden mulató, alig valaki jár a járdán, s ha látótávolságba ér, a költő megmarkolja a sétabotot, szakállában felmered a szőr, s csak akkor játssza meg a gondtalant, ha senkit sem lát a bérházak között. VÁSÁRHELYI GÉZA 13