Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Jávor Ottó: Papp Laci

Lehettem volna profi világbajnok . . . Adler Zsiga mellettem volt HEMZŐ KÁROLY felvételei Szívügyem a fiatalok nevelése sem egyebütt az életben nem lehet „minőséget" elérni. Mondok néhányat: akaraterő, lemondás, küzdeni tudás. Senki nem ért félre, ha hozzáfűzöm: a múlt szigorúsága. Nem embertelenségre gondolok, hanem kötelességtudásra, arra, hogy aki vállal valamit, azért áldozatra is képes. Már mint válogatott versenyző dolgoztam a Keleti pályaudvaron raktári munkásként: 24 óra munka, 48 óra szabadidő beosztásban. Megtörtént, hogy egyik vasárnap késve értem a mérkőzésre, mert hirtelen befutott három vagon, amit ki kellett rakni. A vagont is kiraktuk, utána a meccset is megnyertem. S a régi sikerekről szólva még egy megjegyzést: nekünk még jelentett valamit az, hogy haza. Rosszzul fogalmazok. Nem valamit jelentett. Mi volt a legnehezebb? Az, amikor be kellett fejeznem. Amikor le kellett tenni a kesztyűket, mert nem engedtek tovább versenyezni. Olyan ez, mint egy operaénekes pályája csúcsán a leghíresebb operaházban éppen el akarja énekelni azt az áriát, amelyre egy életen át készült, akkor valaki int, és az orra előtt leengedik a függönyt. Én is ott álltam a profi világbajnokság küszöbén. Jósolni nem lehet, de volt rá esélyem, hogy világbajnok lehetek. Akkorra értettem meg igazából az ökölvivás minden csínjátbinját. De azt mondták: a profizmus nem egyeztethető össze a szocialista erkölccsel. Addig összeegyeztethető volt? — merült föl bennem a logikus kérdés. Aztán egy igen magas poszton lévő férfiú rögtön ki is oktatott: hogy kereshet maga fél óra alatt nyolcvanezret, amikor a melós háromezret keres egy hónapban!? Azt válaszoltam: majd ha ön is háromezret keres, akkor majd én is annyiért fogok bokszolni. Nem került rá sor. Mi adott erőt a kudarcok, a méltánytalanságok elviseléséhez, a folytonos újrakezdéshez? Bizonyára belső energiám összeszedettsége, igazam tudata. Persze, a barátok is. De elsősorban legjobb támaszom, aki mindig ott állt mellettem, feleségem: Zsóka. Nemigen beszélünk róla, pedig kellene, hogy mindenki számára, de különösen egy sportolónak mennyire fontos a biztonságos, nyugodt családi háttér. Volt válogatott, akit a döntő mérkőzés előtti éjjel azzal hívott föl interurbán a felesége, hogy megy a gyerek hasa. Szegény sportoló, persze, mindenfélét képzelt, szörnyű bajokat, mert az járt a fejében, hogy a felesége csak nem akarta megmondani az igazat. Egész éjjel nem aludt, a következményt, a verseny kimenetelét nem is kell említenem. Egy nő, aki sportoló felesége lesz, nagyon gondolja meg, mit tesz, mire vállalkozik. Ne a dicsőség, az esetleges jólét járjon a fejében, hanem készüljön fel rá, hogy neki is meg kell tanulnia a lemondást, a fegyelmet. Milyen a kapcsolata a sportág vezetőségével? Jelenleg jó, és remélem, egyre jobb lesz. Nem a vezetőséggel volt, van bajom, hanem a 11