Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Jávor Ottó: Papp Laci

Papp Laci Az izzadt testek szaga, a kesztyű tompa ütése összegyűlik a mélyben. Még . . . még ... a torokban ugrál a szív, zihál a tüdő, a lámpák körbeforognak, mint az ellenfél arca. Csak a szemét, ott a titok! Az ember rátámaszkodik az élet egyre szorosabban szorító köteleire, annyi titkot megfejtett már, s mégsem lett okosabb. De az ütéseket érzi, s a fájóbb, alattomos könyökléseket. Orrában a tornaterem fölvert pora, ritmusra csapódik az ugrókötél a padlóhoz, ő pedig egyedül van, teljesen egyedül. Ne add föl, ne add föl. . . hallja, évtizedek fátylain át, távolról jön a biztatás. Fáradt arca elé emeli öklét, s elindul a ring közepe felé. Mit érzett a szorítóban? Lelkiismeret-furdalást. Egy pillanat alatt átcikázott rajtam a kérdés, hogyan készültem föl, mit tettem a győzelem érdekében, esetleg mit mulasztottam. Mert a diadal nem néhány perc eredménye. Hónapok, évek lemondása, nehéz munkája sűrűsödik a mérkőzés pillanataiba. A győzelem záloga a lelkiismeretes fölkészülés. Ezt én már fiatal koromtól tudom, így az előbb említett lellkiismeret-furdalás szó nem is helyes, inkább lelkiismeretvizsgálatot mondanék. Amikor beálltam a szorító sarkába, mindezt végiggondoltam. S ha elhangzott: ringből, össze! . . . vagy: boksz! . . . már csöppet sem voltam ideges, mert tisztán álltam önmagam előtt. Két alkalommal indultam csak készületlenül: az 1953-as Európabajnokságon és az 1956-os olimpia előtt a lengyelek elleni emlékezetes mérkőzésen. Kudarcot is vallottam, és ez örök tanulságul szolgált. Mert a kudarc, a vereség megaláz. A jobbtól kikapni nem szégyen, de ha önmagam előtt szereplek le, ha az ember a saját színvonalát nem éri el, amikor elmarad a minőség, akkor baj van. Szeretném, ha ezt mások is megjegyeznék, sportolók, nem sportolók egyaránt, Hiszen a sport, a verseny, a teljesítmény az élet tartozéka: munka. Annyiszor idézgetik: „Dolgozni csak pontosan, szépen . . ." Hát csak írott malaszt maradjon? Itt olyap összefüggések vannak, amefyekre nem mindenki gondol. Pedig ideje meglátnunk: a munka és a sport törvényei nem különböznek egymástól. Aki mást átejt, előbb-utóbb önmagát csapja be — itt is, ott is. Hogyan kezdődött? És miért éppen a testet, jellemet, az egész embert kemény próbára tevő ökölvívással? Talán éppen ezért. Mert egész embert kíván. Aztán a családi hagyomány. Édesapám is bokszolt, s mint fiatal fiút elvitt a mérkőzésekre. A hangulat, maga a küzdelem, nem kizárólag az adok-kapok, nem az ütések nagysága, hanem a gyors mozgás, a pillanatonként változó helyzet, a kockázat, a döntés vállalása ragadott meg. A focitól átpártoltam az ökölvíváshoz. 1941 és 44 között a Magyar Optikai Művekben tanultam szakmát; akkoriban úgy mondták: inas voltam. Már akkor bokszoltam. Persze, a munka mellett. Nem vagyok szentimentális, a nagy szavakat se szeretem, ezért csak annyit mondok: sokat köszönhetek első segítőimnek — hiszen útbaigazítás, tanítás, támogatás nélkül semmi sem megy —: Fehér Istvánnak, Podánv Sándornak, mindketten edzők voltak, bár Podánnyal még bokszoltunk is együtt, aztán Adler Zsigának. 0 ugyan a BTK-nál volt edző, de át-átjött „terepszemlére" a BVSC-hez, ahol én akkor, 1945-ben sportoltam. 1946-ban lettem válogatott, attól kezdve dolgoztunk együtt Adlerral. 71-72 kilogramm volt a súlyom, ez középsúlyban majdnem a felső határ, tehát ideális súly, ám 167 centiméternyi magasságom már nemigen kedvezett. Szerencsére erős, sűrű gyerek voltam, jó a tempóérzékem, éreztem a küzdelem ritmusát, azt is, mikor lehet az ellenfél hosszú karja alatt beugrani, sorozni. Persze, ez nem magától jött, az edzéseken vált véremmé. A hivatalos edzésidő után még egy, másfél órát rádolgoztam. De ugyanezt tették más sportágak jeles képviselői is: Kocsis Sanyi, Puskás Öcsi, Székely Éva, majd Balczó András, a sort folytathatnám a birkózókkal, atlétákkal, akikkel becsültük egymást, igen jó volt a kapcsolatunk, ma is az, csak hát alig találkozunk, nincs idő rá. Mondom, minden tréningre rádolgoztam. Ma, ha vége az edzésnek, egy pillanat alatt kiürül a terem. A háború alatti és utáni fizikai és lelki elesettségből, a megaláztatásokból az egész nem•zettel együtt ,,padlóra" került magyar sport hihetetlen gyorsan ugrott talpra, és olyan eredményeket ért el, mint sem előtte, sem utána. Igaz, 1936-ban, a berlini olimpián már tíz aranyérem, és a romokból fölemelkedve, 1948-ban, Londonban újra tíz, 1952-ben, Helsinkiben tizenhat! Kiváló szakemberek, edzők adták egymásnak tovább a tudást, a tapaszalatot. De bizonyára több oka, összetevője volt az eredménynek, az ön londoni, helsinki és melbourne-i olimpiai győzelmének. Bizonyára nem egy-két jelenségre vezethetők vissza a sikerek. Az edző is rengeteget számít. De a háttérben ott voltak másfajta okok, erények, melyek nélkül sem a sportban, Amikor a fiam még kicsi volt Együtt jártunk iskolába