Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Virágcsokor V. úrnak

Zsolnay tányérok. Tervezte: Franyó István huszonöt-harminc dollárt is leszurkol egyegy vászonra varázsolt csokor virágért. Ő erre rátesz húsz százalékot, s az olcsóbb áruházak lakberendezési osztályain történik a végleges kiárusítás. Franyó Istvánnal egészen más természetű a kapcsolata. Benne V. úr sokkal több fantáziát lát, s így érthetően mások a vele kapcsolatos tervei is. A történet úgy kezdődött, akár a mesében: valahol, véletlenül meglátta az akkoriban újságnál grafikusként dolgozó fiatalembernek egykét festményét, s mindjárt tudta, hogy megvan az ő embere. Főleg a színei tetszettek. El is döntötte, hogy porcelánban lesz majd az igazi. Kért hát tizenkét tányért a Zsolnay Porcelángyárból, azokat odaadta Franyónak, azzal, hogy fessen rájuk olyasféléket, amilyeneket a vásznain annyira megcsodált. Franyó — aki a képzőművészeti gimnázium elvégzése után egy évet járt a főiskolára, ahonnan, mint mondta, „azért távozott, hogy rajzból meg ne buktassák, annyira egyénien bánt a vonalakkal" — megfestette a tányérokat, kiégette valamennyit a saját kis kemencéjében, s ezzel egy csapásra megcsinálta a szerencséjét. V. úr most sem fukarkodik a jelzőkkel. Eddig már legalább húsz olyan művészt látott Angolhonban, akik porcelánra festenek, de egyikük se közelíti meg a Franyó-féle mívességet. így aztán az addig alig ismert művészt — FEHÉR ISTVÁN reprodukciói természetesen V. úr ajánlására — szerződéssel alkalmazták a Zsolnay-gyárban. Rajta kívül ez idő szerint hét iparművész keresi itt a kenyerét. Másmilyen képzőművész emberemlékezet óta nincs kapcsolatban a gyárral. Dolgozott itt régebben Izsó Miklós, Szomor László, Kapás Mihály, sőt, Rippl-Rónai is. A felszabadulás után azonban nagyot változott a világ. Befellegzett a dísztárgygyártásnak, helyette az akkoriban nélkülözhetetlen szigetelőféleségek s háztartási edények jelezték a termékszerkezet-változást. Csak 1968-ban támadt fel Csipkerózsika álmából a porcelán-fajansz, amivel Zsolnay Vilmos a párizsi világkiállításon szép sikert aratott. V. úr cégével — vele személyesen — 1976-ban jött létre az azóta is háborítatlan egyezség, s ily módon a földkerekség újabb vidékein szerethették meg a speciális Zsolnay porcelánt. Franyó, azt lehet mondani, újabb fejezet a gyümölcsöző együttműködésben. Mivel, „amit fest, azt könnyen felveszi a piacunk. Olyannyira, hogy 1984. december 31-ig el van adva a teljes kapacitása." Vagyis hozzávetőlegesen kétszázkétszázötven festett tányér, valamennyi egyedi és más, természetesen Zsolnay porcelánon. A dolog nem ment simán, jó néhány galériánál kommissiózott V. úr, amíg elérte, hogy „odakint most ez kell mindenkinek." Nyugodt szívvel kifizethet akár huszonöt fontot is darabjáért, mivel az áru legalább háromszoros áron jut majd el a végső gazdájához. Az ő haszna, persze, nem ennyi. Legtöbbet a kiskereskedő nyer rajta, mert az fekteti a pénzét hosszú távra. V. úr nem ül a babérjain. Nem is volna valódi menedzser, ha ezt tenné. Reklámot, kiállításokat tervez-szervez fölfedezettjének Budapesten, Londonban, New Yorkban. Mivelhogy tartós üzletet lát benne. Más kérdés, hogy a Zsolnay Porcelángyár, amely újra teljes erővel ápolja művészi és technikai hagyományait, mit lát benne, s miért éppen Franyó mellett voksolt? Hoffmann Antal, a kereskedelmi osztály munkatársa nem köntörfalaz, amikor válaszol: mindenekelőtt az újszerűséget és az üzletet forszírozzák. Hogy megalkudnának-e az utóbbi érdekében? — meglehet, ez ma csaknem minden vállalat érdeke. Franyó István évente hozzávetőlegesen ötvenezer dollár árbevételhez juttatja a gyárat, V. úr pedig ennek a háromszorosához. S ha meggondoljuk, hogy a Zsolnaykból származó teljes tőkésforgalom körülbelül nyolcszázezer dollárt hoz a konyhára, akkor Franyó mindenképpen komoly tétel. Unicum megint, cukrászsüteménnyel. A fiatal művész mond valami ars poéticafélét, amit V. úr azzal old fel, hogy bizony, meglehetősen önfejű a fiú. Éppen ideje már, hogy olyasmit is csináljon, amiből meg tud élni. A zsűrizéssel nem lesz probléma, azt a gyár végzi. Ezzel vége is az audienciának, de még fecsegünk keveset, „amíg a főtisztelendő úr megérkezik". Családias a hangulat. V. úr a gyerekkoráról mesél, a deportálásról, Theresienstadtról — ahol, mint közbevágom, nekem is volt szerencsém hétéves fejjel megfordulni —, a kivándorlása utáni próbálkozásairól, s hogy a műkereskedésen kívül még mi mindennel foglalkozik. Van kétezer hektárnyi földje, azon magyar búzát termeszt, Szilvásváradról szerzett lipicaikat tenyészt, s valamilyen oknál fogva fácántojást termel exportra. Az itthoni cégek közül jó néhánnyal áll kapcsolatban, mégis: az óhazával való kereskedés a teljes forgalmának csupán hat-hét százaléka, afféle kóved — ahogy annak idején a szülei emlegették —, jótétemény, olyan kapocs, ami lehetetlenné teszi a teljes elszakadást. Ugyanakkor újra és újra találkozhat poklot megjárt sorstársaival, földijeivel. Nem különösebben érzelgős ember. Ha az volna, nem tudhatná magát milliomosnak. Nem őriz otthonában szarvasi földet. Beéri annyival, hogy minden egyes alkalomal, amikor itthon jár, visz magával néhány üveg, celofánnal átkötözött — természetesen dunyha alatt dunsztolt — házi baracklekvárt. Most is ott van egy útrakészen a hűtőszekrény tetején. KERTÉSZ PÉTER 9