Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Seregi László: Olcsó Áruk Boltja

r Olcsó Aruk Boltja Az első vevők mindig csoportosan érkeznek, s szinte válogatás nélkül emelik le a polcokról a cipőket. Kosaruk amúgy is tele van mindenfélével, amit a magyar ipar gyárt; és még így is jól járnak: számlájuk csak elvétve éri el az ezer forintot. Tizenegy óra után élénkül a forgalom az Olcsó Aruk Boltjában. Ács Gusztáv üzletvezető ilyenkor sosem mozdul ki az irodájából, semmi pénzért sem mulasztaná el ezeket a perceket. Látni akarja, miként népesedik be a birodalma, hogyan özönlik el áruországot az örökké ideges vevők. Főnöki székét kissé közelebb húzza az üveghez, hátradől, kényelmesen kinyújtja a lábát, majd szól Steinernének, a helyettesének, hogy szervírozhatja a kávét. Boldog percek ezek, nagyon boldogak. Pedig Ács nem az a fajta, aki mindentől meghatódik, akár van rá oka, akár nincs. Egyszerűen csak szereti a szakmáját. Kivált azóta rajong érte, hogy észrevette: sok egykori kollégája, akivel azelőtt együtt dolgozott a reguleres szakmában, irigykedve néz rá. Ami azt illeti, joggal. Náluk általában csak az eladók nevetgélése töri meg a mind kínosabbá mélyülő csendet, ellenben a Felsőruházati Kereskedelmi Vállalat Arany János utcai üzletében éppen az a gond, hogy egymást tapossák az emberek. Pár éve, amikor előálltak az ötlettel, hogy a Belvárosban csupa leértékelt, alkalmi cikket kínáló üzletet nyitnak, senki sem hitte, hogy számításuk beválhat. Ám az eredmények — sajnálatos módon? — őket igazolták. Alig kilenc hónap alatt 24 millió forintos bevételt könyvelhettek el. Akár meg is triplázhatnák idei forgalmukat, ha rajtuk múlna, de helyszűkével küzdenek, vevőik pedig bosszankodhatnak, hogy a csípős hidegben kell kivárniuk a bebocsáttatást. Gyakorta hosszú sorok kígyóznak és dideregnek ajtajuk előtt, mintha ingyenes termékkóstolóval egybekötött árubemutatót tartana odabenn a cukorkaipar. Ma például azért gyűlik-gyülekezik a tömeg (márciust írunk!), mert híre kelt, hogy jönnek a csizmák. Mindegy milyenek, a lényeg, hogy szépek és olcsók legyenek. És bízhatnak Ács Gusztávban! Ács Gusztáv tudja, mi kell a mi népünknek. Meg sosem sózott a nyakukba bóvlit. — Mindent megveszek, ami megfelel a rendeltetésének — mondta kimérten. Nem véletlenül vált komolyabb hangnemre. Úgy véli, az a baj a mi kereskedőinkkel, hogy — tisztelet a kivételnek — folyton a nagy hasznot kergetik; egyszerre, egy terméken, egy alkalommal akarják megkeresni a nyereségüket. S ez manapság nem megy. Ott, az első tárlónál jó kis csoportosulás alakul ki. Nénik gyűrűje. Tapogatják, fogdossák az 50 forintos bundabugyikat. Mások a húszforintos ujjas kesztyűket próbálgatják. Magas, elegáns, szőrmekucsmás hölgyek mindjárt nyolc-tíz párat is a kosarukba csúsztatnak. No, nem hivalkodóan, fitogtava, hogy akár tizenöt párat is megvehetnének, mégis: igen tudatosan, bölcs mozdulatokkal, anélkül, hogy egymáshoz akár egy szót is szólnának. Itt, bizony, üzlet lesz, nem is akármilyen. Igaz, odakinn mínuszban mérünk; akkor is! Egyébként a csizma, amire várnak, ha jól belegondolunk, nem is olyan olcsó. 650 forintért adják párját. Csakhogy a közeli szaküzletben még 1600 forintot kóstált. Hm. Az árképzésben laikus, ám a fogyasztásban profi vásárló mindjárt gyanakodni kezd: hol van a hiba, amiért leárazták a terméket? Néha kiderül, fölösleges a tanulmányozás, mert nincs annak semmi baja, ha csak annyi nem, hogy visszamaradt az exportból. Nagy Lajos vezérigazgató úgy érzi, nem árt, ha tisztázzuk, valójában mit is jelent az, ha egy tétel itt reked? Nyilván szigorúak a minőségi előírások, s ami kihullott a rostán, hát az a nyakunkon marad, felelem, mivel lassan már a Dörmögő Dömötör hasábjain is közgazdasági ismeretekkel traktálnak. A vezérigazgató bólint; szavaimban csakugyan felfedezhetők az igazság elemei, mégsem erről ismerszik meg elsősorban a visszamaradt áru. Megtudom, hogy akárhová küldjük cikkeinket, kell a biztonság, a rátartás, éppen a minőségi szempontok miatt. Magyarán: a vállalat eleve 5—10 százalékkal többet gyárt a megrendelt mennyiségnél, felkészülve az eshetőségekre. Tételezzük föl, folytatja a vezérigazgató, hogy minden rendben, s nem merítjük ki a keretet. Akkor mit csinálunk? Úgy van: igyekszünk minél gyorsabban megszabadulni a készletektől. Mert a pénzügyi szabályok komolyan veszik az áruk megrekedését, összetorlódását, leülepedését, felhalmozódását. Büntetik is keményen. De ki vesz ma egyszerre, mondjuk, ötezer pár bokacipőt? Jó, a kiskereskedelmi vállalatok igényt tartanak kétszáz párra. Mi lesz a többivel? Ekkor lép színre a FER, amely — bizonyos periódusokat leszámítva — egy tételben megvásárolja, amit felkínálnak neki. Általában mindent, az utolsó törlőrogyig átvesznek, mert azt vallják, hogy manapság nincs eladhatatlan áru, csak rossz kereskedő. Meg különben is: ami nem kell Sopronban, az még kelendő le-6