Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Dr. Hédervári Péter: Ha megrendül a föld...

a Magyarország földrengést övezetei címmel közzétett térképet, amelyet az ELTE Geofizikai Tanszékén Bisztricsány Ede, Csomor Dezső és Kiss Zoltán szeizmológusok készítettek 1961-ben, megállapíthatjuk, hogy Dunakiliti aránylag mérsékelt szeizmikus zónában van. Tőle délkeletre azonban, amint Győr felé közeledünk, a földrengésveszély nő, s még fokozottabbá válik, ha Győrtől Komárom irányába, kelet felé haladunk tovább. Hangsúlyoznunk kell: a szóban forgó térkép múltbéli adatok felhasználásával készült, s ezért nem tekintendő valamiféle földrengésprognózist kifejezésre juttató ábrának. Figyelembe véve a fentebb már említett szabályszerűséget, tudniillik azt, hogy ahol egyszer (vagy mint Komárom esetében láttuk: többször is) volt már rengés, ott ennek valószínűsége a jövőt illetően is fennáll, nem lehetünk teljesen nyugodtak afelől, hogy az egész Bős— Nagymaros rendszer biztonságban van. Másrészt soha nem tudhatjuk, hogy egy már számon tartott, szeizmikusán veszélyesnek ítélt övezet nem szélesedik-e ki vagy nem hosszabbodik-e meg a jövőben. Vagyis, példánknál maradva: nem történhet-e meg, hogy a legközelebbi nagyobb földrengés, amely a Duna kérdéses szakasza mentén kipattan, sokkal közelebb lesz Dunakilitihez, mint a korábbiak? Sajnos, a földrengéselőrejelzés (bár világszerte folynak az idevágó kutatások) még korántsem ért el olyan szintet, hogy ilyen kérdésre biztos választ adhassunk. Ezért a lehetőséggel feltétlenül számolnunk kell. Másrészt, ha — mondjuk — Komáromnál következne be olyan erejű új földrengés, mint amilyen az 1763. és az 1783. évi volt, ennek hatása nem korlátozódna erre a városra, hanem sokkal nagyobb körzetet érintene a Duna szóban forgó vonala mentén. A károsodás mértéke természetesen csökkenne a távolság növekedésével, de egy 9 fokos epicentrális erősségű, néhány kilométer mélységből kipattanó földlökés hatására — a hazai tapasztalatok szerint — legalább 100 kilométer távolságig 6—7 fok erősségnek megfelelő károk történnének. Komárom és Dunakiliti távolsága pedig csak 70 kilométer körül van. Mindebből az következik, hogy az egész Bős-Nagymaros rendszer létesítésénél a legmesszebbmenőkig figyelembe kell venni a földrengésbiztos építkezés szabályait. Ezek nálunk egyáltalán nem ismeretlenek. Elegendő, ha csak két könyvre utalunk. Az egyiket az Akadémiai Kiadó adta ki 1974-ben (Bisztricsány Ede: Mérnökszeizmológia), a másikat pedig a Műszaki Könyvkiadó tette közzé 1981-ben (Csák Béla — Hunyadi Ferenc — Vértes György: Földrengések hatása az építményekre). Víztárolók építésénél egyébként egy másik szeizmológiai probléma is ismertes. Igaz, hogy azok a tárolók, amelyeket alább említünk, jóval nagyobb térfogatúak, mint amilyet most terveznek, ez azonban nem jelenti azt, hogy a tároló feltöltése után a nemkívánatos szeizmikus mozgásokra ne kellene itt is számítani! Első ízben, hivatalos formában az UNESCO foglalkozott a kérdéssel 1971-ben rendezett párizsi konferenciáján. Azóta számos cikk látott napvilágot. Ennek alapján vált ismeretéssé, hogy a duzzasztógátak és mesterségesen létrehozott tárolók és tavak környezetében gyakran föllépnek földmozgások. Olyan területeken is, ahol a természetes eredetű földrengés korábban teljesen ismeretlen jelenség volt! Szerencsésebb esetekben csupán a talaj gyenge rengéseiről volt szó, amely nem okozott károkat. Máskor azonban komolyabb pusztításra képes, erős földlökések léptek föl. Klasszikus példa erre a Colorado folyón létesített Boulder-gát mögött kialakított Mead-tó. Ennek medrét 1935-ben kezdték vízzel feltölteni. Ezt követően tíz év alatt mintegy 6 ezer földlökést észleltek a környéken. A Zambezi folyón épített Kariba-gát mögötti mesterséges tó környezetében fi medence feltöltése után szintén a földlökések egész sorozatát észlelték. A Kariba-víztároló feltöltése 1959 júniusában fejeződött be. Ezt az időpontot megelőzően a terület tökéletesen földrengésmentes volt. 1961 júliusában és szeptemberében, azután 1963 augusztusától novemberig, 1966 áprilisában, végül pedig 1968 júniusa folyamán olyan erős földrengések támadtak, mint amilyen Skopjét pusztította el 1963-ban. 1967. december 10-én India területén pattant ki egy erős rengés a Koynaduzzasztógát mögött kialakított mesterséges tó feltöltése után. A gáton a rengés következtében hatalmas repedések képződtek. Hasonló következményekkel járt az Egyesült Államokban az ipari szennyvizek bevezetése a felszín alá. Ezt Denver környékén tapasztalták. Akárcsak Indiában, ez a terület is csaknem tökéletesen rengésmentes volt korábban, most azonban a víz bevezetése után, 1962 márciusa és 1963 szeptembere között, gyors egymásutánban, számos földlökés támadt. 710 erős, köztük 18 kifejezetten pusztító hatású, 8 fok erősségű rengés lépett föl. A problémát a Szovjetunióban is jól ismerik. Az egyik hatalmas közép-ázsai duzzasztógát és víztároló építésénél ezért mérethű modellt készítettek, és azon tanulmányozták a vízzel való feltöltés utáni állapotot. Az eredmények azt mutatták, hogy földrengésveszély csak akkor áll fenn, ha a tárolót igen gyors ütemben és egyszerre töltik föl. Amennyiben a feltöltés kisebb lépésekben, sorozatosan történt, a tároló környékén elhelyezett nagyon érzékeny szeizmográfok semmiféle rendellenes földmozgást nem mutattak. Magától értetődik — ismételjük —, hogy nálunk ilyen nagy veszély nem áll fenn, hiszen a tároló maximális vízbefogadása csak 200 millió köbméter lesz, csúcsidőben pedig 5 óra alatt mintegy 60 millió köbméter vizet bocsátanak le. De minthogy kellő vízmennyiség birtokában erre naponta kétszer-háromszor is sor kerülne, a mélységbeli nyomásviszonyok gyorsan változnának. S ez — szeizmológiai szempontból — nem előnyös. A földkéregben levő, más (tektonikai) okok miatt felhalmozódó mechanikai feszültségek létrejöttéhez esetleg egy ilyen periodikus nyomásváltozás is hozzájárulhatna másodlagos tényezőként. S ez már alaposan meggondolandó tény! DR. HÉDERVÁRI PÉTER 5 6.6. ábra. Magyarország földrengés-veszélyességi térképe (CSÖMÖR D. ulán)