Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Dr. Kónya Judit: Nem könnyű mesterség...

vagy a szállítás-tárolás hibájából eredő károsodásokat, a selejt születésének fázisait. Egyetlen olvasó sincs, aki örül, ha a pénzéért üres oldalakat vagy hiányzó fejezeteket kap a könyvben. Azaz: a hibás példányok igenis bezúzandók. Nyomban ellene vethetné bárki, hogy nem pusztán erről s ennyiről van szó. Ez is igaz. Vannak rosszul felmért, túl magas példányszámmal megjelenő művek, amelyek nem fogynak el, de nincsenek akkora raktárak, amelyekben kivárhatnák azt az időt, ami alatt — esetleg — mégiscsak érdeklődőre találnak. Ezért kerülnek bezúzásra. Sőt, az is előfordulhat, hogy könyvtárak, iskolák, szociális otthonok, kórházak sem fogadják el a nekik ingyen felajánlott könyveket, a terjesztőknek viszont nincs kellő apparátusuk ahhoz, hogy ajánlataikkal vég nélkül kísérletezzenek. Mindenesetre — gondolom — ebből az egyetlen példából is kitűnik, hogy komplexebb dolog ez, mint a kívülálló gondolná. így jutunk el tehát odáig — éppencsak érintve egyetlen jelenséget s azt is pusztán marginálisan —, hogy mi az, ami zavar a továbbiakban. Már az arisztotelészi dramaturgiából, tehát két és fél ezer éve tudjuk, hogy az indukált feszültségek kumulálódnak, s előbb vagy utóbb konfliktushelyzetet teremtenek. Ez a drámai műfaj egyik alaptörvénye. S ez arról a máig megteremtődött szituációról jut minduntalan eszembe, ami a könyvszakma körében kialakult. Mert hónapok óta egyébről sem hall az ember, mint hogy a kiadó panaszkodik a nyomdára, a terjesztőre vagy fordítva, a terjesztő tiltakozik a kiadó példányszám vagy műszám meghatározása ellen — és ismét csak százszámra sorakoztathatnánk a feszültséggócok eredőit, s az eredmény: mind mérgezettebbé válnak a szembenálló felek, akik — távolabbról tárgyilagosabban szemlélnék az ellentéteket és a toxikáció okát — voltaképpen egy rosszul megkomponált drámai konfliktus hősei és ellenhősei. Röviden és legyszerűsítve: hiszem és vallom, hogy ma az integrációra való törekvés minden egyébnél előbbrevaló. Úgy vélem — s ezt egyetlen pillanatig sem tartom opportunizmusnak — kiadónak, terjesztőnek, nyomdának legfőbb feladata jelenleg a közös érdekért, a közös célért az összeegyeztethető megoldásokat keresni, vagyis elhinni 22 végre, hogy e három terület összérdekei nem szakíthatok szét partikuláris, ennek folytán önző és aszociális érdekekre. A gazdasági helyzetre hivatkozni közhely mostanában. De minden közmondásként ismétlődő közhely általában igaz. Valóban nem ez határozza meg dominánsan a kiadók művészetpolitikáját, legföljebb motiválja, esetleg színezi, de előfordulhat, hogy kommercionálja is tendenciáit, ha fejlődési irányát vizsgáljuk. A nehéz és egyre nehezebb pénztárcabelső-válság azonban legelőször a kulturális ,,árut" veszélyezteti. (És ez nem csupán a könyvre, s ezen belül sem pusztán a szépirodalomra, hanem még inkább a szakkönyvre, a hanglemezre, kottára s minden egyében törvényszerűen vonatkozik, ami nem létszükségleti cikk.) Ha ezt az alaptételt elfogadjuk, akkor abból további, de igen-igen sürgető feladataink származnak mindhárom területen, ám az összetartást, a legfőbb közös érdeket szem előtt tartva és feltételezve. Megjegyzem, tisztában vagyok vele, hogy az említettek közül a nyomda a legkevésbé érdekelt ebben, hisz össztermelésének mindössze 20 százalékát teszi ki a könyvkiadás. Ám talán e húsz százalék zavartalan és ütemes megtervezése és gyártása is érdemel némi figyelmet, különösen, ha ez az oly hangsúlyosan és oly régóta hirdetett szocialista kultúrpolitika egyik kiemelkedően fontos — mert tudatformáló — faktorát befolyásolja. Mi következik mindebből? Az, hogy az egész szakmának közös nevezőre kell jutni, s komolyan megfontolva együtt kell eldöntenie napjaink számos megoldandó gondjának fontossági sorrendjét. Például: fel kell mérnünk, hogy melyek azok a könyvkiadási területek, amelyek „túltermelnek"; miként lehet, sőt, kel! megoldanunk, hogy a könytermés — amely ebben a kis országban mindenképpen túlméretezett a kiadott művek száma tekintetében, azaz csökkentésért kiált — egyenletes ütemben kerüljön a terjesztőkhöz és a vásárlókhoz. Magyarán, hogy ne évi két, úgynevezett ünnepi alkalomra, a könyvhétre és a téli könyvvásárra árasszuk el jobbnál-jobb, vonzó művel a boltokat, amikor is a vásárlókat, érdeklődőket bosszantjuk, ahelyett, hogy örömet szereznénk nekik. Hisz tudjuk, hogy egy-egy ilyen ünnepi alkalomkor általában 150—160 mű lát napvilágot, amelyből — legalábbis néhány ezer olvasó — legalább százat szeretne megvásárolni, hisz annyira vonzó a választék. Kérdezem, hány olyan fizetésből vagy netán ösztöndíjból élő ember van ma Magyarországon, aki — ha 50—60 forintos átlagárat számítunk — hatezer forintot áldozhat évente kétszer erre a célrat? Gondolom, az egyenletes, tehát havonkénti változatos kínálat megkönnyítené az olvasók gondját is, mert könnyebb havonta egykét-háromszáz forintos „kulturális kiadást" elvonni az amúgy is lapos bukszából, mint dühöngeni az ünnepi alkalmak valóban ingerlően széles skáláján és a később pult alól, protekciósán vagy még úgy sem kapható ritkaságok elszalasztásán. Törekednünk kell továbbá arra is, hogy a három terület ne csak több megértést tanúsítson egymás gondjai iránt, hanem hogy higgyen is a kimondott szó, a megállapodás, a szerződés komolyságában, hogy tolerálja az itt-ott (mindenütt) támadó nehézségeket, s közös erővel, egymást segítve korrigálja a véletlen vagy esetleges késéseket, gyártási nehézségeket. Persze, ha szakemberek bármelyikét külön-külön megkérdezné valaki, hogy mi baja volt egyik-másik féllel, bizonyára nehezen válaszolna a kérdésre. Mert az ellentétek eddig is általánosak voltak, azaz, eddig is többnyire át lehetett ugrani gátfutótént az akadályokat, ha kellően edzettek voltak a partnerek. De vajon miért kell effélére fecsérelni az energiákat, ha egyszerű síkfutással is elérhető a cél? Több, jobb, hatásosabb, differenciáltabb propagandára is egyre nagyobb szükség van. Na meg ezen belül is kritikusabb szemléletre. Elengedhetetlenül sürgető továbbá a könyvkiadás, terjesztés összehangolt komputerizálása; a gyorsabb és pontosabb információcsere. A valóban modernizált nyomadi gépsorokhoz igazított abszolút nyomdakész kéziratok előállítása, a kiadói és nyomdai átfutási idők csökkentése, a kiadói és terjesztői tervek időbeli egyeztetése, s nemkülönben annak a ténynek a tudomásulvétele, hogy a hazai könyviadás nem szenzációk, nem botrányt keltő ínyencségek, nem extravagáns intellektuális kísérletek laboratóriuma, hanem olyan alkotóműhelyek összessége, amely minden olvasói réteg tudásának és ízlésének megfelelő, széles spektrumú — de sohasem ízlésrontó és lélekromboló — választék kiadására hivatott, amely az új technikai forradalom idején mind szakmai, mind általános műveltségben egy ország „posztgraduális" továbbképzésének elősegítésére vállalkozott. És itt talán a legsürgetőbb a gyors információk közvetítésének mielőbbi megoldása, mert a jelenlegi helyzet — a két-három-négyéves késedelem — legalábbis a középkáderek szintjén, akik nem ismerik a legújabb külföldi tudományos eredményeket mindaddig, amig magyarul nem vállik hozzáférhetővé — egyre veszélyesebbé válik. DR. KÓNYA JUDIT