Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Dr. Kónya Judit: Nem könnyű mesterség...

városban csak protekciósoknak jutott, sőt, olykor még a dollá­ros boltokból is kifogyott. Vi­déki áruházakban kisebb a to­longás és nemritkán jobb a vá­laszték, főként ama közepes és kisebb városokban, ahol jó ütemben tudták a bolthálóza­tot korszerűsíteni. Mindez ak­kor is igaz, ha van, aki fölveti: a vidék ellátására létrehozott szövetkezeti kereskedelem mi­ért a centrumokban brillíroz — Skála-hálózat! —, miközben a fővárosi cégek nem tolonganak vidéken beruházni, hogy ott konkurrenciát csináljanak. Sa­játos vidéki előny, hogy ott nem szakosíthatok annyira az üzletek, mint itt, ahol aztán a jámbor vásárló megkergül, míg megtudja, hol mit talál — vagy hol mit nem kap meg. Végül is? Ismerek pesti poli­tikust, aki szülővárosában vá­sárol be, amikor szüleit láto­gatja. Félreértés ne essék: nem azért, mert ott személyes pro­tekcióját érvényesítheti. Vidék­ről sokan térnek úgy haza, hogy kár volt lemenniök, itt­hon több az áru. A protekcio­nizmus pedig itt személytele­nebb, anyagibb; vidéken sze­mélyesebb, „urambátyámo­sabb". Könnyebb olyan, kor­rupciósnak nemigen nevezhető nexusokat kialakítani, ami nem borravalóval olajoz, hanem kölcsönösségi alapon, ponto­san számon tartva az „adok­kapok" mérleget. Ha túlságosan megrekedtem annál a kérdésnél, hogy hol mit, hogyan vehetünk, talán nem is baj. Ez is mutatja a főváros-vidék vagy város-falu különbség egyik sajátosságát. Vannak objektív különbségek, apró vagy kiáltó igazságtalan­ságok — és van az, ahogyan ezt az egészet megéljük. Jómagam, harminc éve budapesti, önma­gam ellen drukkolok. Sokszor mondtam, leírtam: a főváros némely előnyeit, írottakat és íratlanokat, csökkenteni kell. Helyesebben, a vidék méltány­talan hátrányai volnának csök­kentendőek. Ám ha valamit oda adunk, akkor eminnen el kell vennünk. Logikus, persze, hogy ez nagyon nehéz. Hiszen a szükségletek a fővárosban is égetőek, minden beruházás sokszorosan indokolható. A la­kosság terheinek növelése pe­dig — egységes áramdíjszabás, kevésbé dotált távfűtés vagy tö­megközlekedés stb. — a két­milliós embertömörülést sújta­ná. Leírtam egyszer: érdekérvé­nyesítő képesség. Ennek hatása úgy is megfogalmazható, hogy az esetleges társadalmi elége­detlenség könnyebben megnyil­vánul ott, ahol milliós tömeg zsúfolódik, már egymástól is irritálva. Ezért minden politi­kai döntés olyan gazdasági kér­désekben, amikor a vidék valós hátrányai volnának enyhíten­dők, kétszeresen kényessé válik az ellentétel elvonásának gond­jával. Mégis, az elmúlt években moccant a mérleg. Az általános elosztás, újraelosztás egyen­súlyba ugyan nem került, ám kicsit kevésbé aránytalan. S ez az irányzat várhatóan folytató­dik. (Közrejátszik ebben nem­csak az eddigi társadalmi iga­zságtalanság fölismerése, ha­nem az ipar nimbuszának némi csorbája, a mezőgazdaság nép-és világgazdasági szerepének felértékelődése.) Ugyanakkor a vidéki létnek már ma is sok olyan objektív előnye van, ami jól mérhető. Alacsonyabb telekárak; a má­sodik gazdaság számos, csak ott nyíló lehetősége; a kevésbé hisztérikus tempó; a beleszólási jog és tényleges gyakorlásának tágabb tere stb. Ezek és más előnyök azonban sokak számá­ra észrevétlenek maradnak és így kvázi nemlétezők. Hat vi­szont a vidék „másodrendűsé­gének" valóságos és vélt ténye­zők táplálta tudata. A főváros­ról eközben inkább talán az hangsúlyozható, hogy nyilván­való előnyeinek egy része sokak számára úgy fiktív, ahogyan, ha valaki nem jár hangverseny­re, akkor legföljebb a tudat él­tetheti: ha akarnék, ott lehet­nék (pláne, ha jegyet is lehetne kapni). Számos világvárosi hát­rányt viszont szinte nem vesz­nek észre az emberek, illetve az itteniek nem észlelik életünk­ben a vidéken szerezhető elő­nyök hiányát. Ezért is alakult ki Budapest olyan aurája, amit a tények nem mindig támaszta­nak alá, ez az aura mégis fenn­tartja ama állapotot, amiben olykor nehezen dönthető el: va­jon az országnak van fővárosa vagy a fővárosnak van orszá­ga? LÁZÁR ISTVÁN Nem könnyű mesterség... Gondolatok a könyvkiadásról A Szépirodalmi Könyvkiadó gondjai — néhány ritka kivé­teltől eltekintve — megegyez­nek a többi kiadóéval, legalább­bis a szépirodalom, az ismeret­terjesztő s a tudományos mű­vek megjelentetésére hivatotta­kéval. Az utóbbi hónapokban fellángolt — bár talán helye­sebb lenne felszítottnak mon­dani — vitacikkekkel és vála­szokkal, riportokkal, interjúk­kal, látványos és meggyőzőnek tűnő képi petárdarobbantások­kal, televíziós műsorokkal sike­rült felkelteni a közfigyelmet a kiadók, terjesztők és nyomdák munkája iránt. Ez jó is meg rossz is. Jó, mert az e vonatkozásban járatlan olvasót-nézőt valame­lyest megismertette e komplex szakma — szívesebben monda­nám hivatásnak — alapjaival, illetve problémáival. Rossz, mert e zárt kör belső feszültségeit a nyilvánosság elé tárva az együttműködés, a köl­csönös megértés esélyeit nehe­zítette, hisz olyan téves infor­mációkat is tartalmazott, ame­lyek nem segítik elő a kibonta­kozást. Egyelőre, úgy gondolom, nem aktuális például arról az ideális állapotról elmélkedni, hogy mennyivel jobb lenne, ha kiadó — nyomda — terjesztés azonos szervezet lenne. Mind­annyian tudjuk: ez jól bevált módszer volt — annak idején. A legjobb forma, valóban, ám azóta sok összetevőjű okok mi­att megváltozott s ismét ígére­tes kívánalommá vált. Ámde belső, szervezési-szervezeti vál­toztatás csak felső szintű dön­téselőkészítéssel, meggyőző in­dokolással, átszervezéssel kép­zelhető el. Mindez semmikép­pen sem napi probléma. Meg­oldása meggondolt, objektív érveket felsorakoztató és elem­ző előkészítést kíván. Az elha­markodott vagy elkapkodott változtatások — tudjuk, ta­pasztaltuk — többnyire káro­sabbak, mint a jelenlegi gya­korlat, amely lehet, hogy „ál­datlan", de legalább működik, ha zökkenőkkel is. Ami engem a fentebb emlí­tett viszálykodások — s elné­zést a régies kifejezésért —, fondorlatos cselszövéseknek tűnő, de kétségkívül mindig egy szempontú, tehát a megnyi­latkozó, véleményt mondó cik­kírók sajtóban publikált nézet­különbségeiben zav^r, az több­rétű. Zavar, hogy mindenki csak a saját (ezen természetesen a sa­ját kiadóját, saját terjesztői munkáját vagy saját nyomdá­ját értem) szemszögéből ítéli meg a könyvkiadás révén fel­színre kerülő művészeti, művé­szetpolitikai, sőt, a „művészet és áru" óhatatlan összefüggé­seiből fakadó bajokat, ami, bármennyire törekszik is tár­gyilagosságra a véleményt mon­dó, mégiscsak szubjektív ítélet­té válik ilyenformán. Mindez, persze, belső vita­ként nemcsak hasznos, hanem kötelező is! Veszélyessé válik azonban abban a pillanatban, amikor közönséghangulatot, vagy ha úgy tetszik, országos ellenszenvet kelt. Az olvasó, az igen tisztelt olvasó ugyanis nem érti, nem értheti a rejtett célzá­sokat, sőt, a nyílt kardvágáso­kat sem. Megdöbben és joggal felháborodik, ha könyvzúzá­sokról hall (sőt, lát) riportot, mert nemcsak emlékezteti vala­mire történelmi tapasztalatai folytán, hanem mert nem sze­reti, ha fecsérlik az ország, mindannyiunk javait és értéke­it. Ámde a néző e képi megfo­galmazásban a borítólapon túl nem lát semmit. A bemutatott könyvbálák látványa elképesz­ti, de nem lapozhat bele a köte­tekbe, s így nem veheti észre, hogy e könyvekből esetleg két­ívnyi szöveg hiányzik, vagy a szállításnál megsérült, vagy fel­cserélődtek benne a képek, az ábrák aláírásai — és vég nélkül sorolhatnók az elfogadható, helyesebben a kiadó, a nyomda 21

Next

/
Thumbnails
Contents