Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Frank János: A kinetikus szobrász

Fügemagozó, 1970. Acél, réz, plexi, elektronika, 250x15x30 cm. Wilhelm-Lehmbruck-Museum, Duisburg tulajdona HARASZTY ISTVÁN felvétele ném legszívesebben a gép színjátékát, előre elkészített koreográfia szerint mozog, hol feszültséget kelt, sőt sejtelmes szorongást, hol váratlan effektusokkal hökkent meg, míg meghozza számunkra később az áhított feloldást is. Fiatalabb testvére, az Agyágyú (1981), 240x270x70 centiméter nagyságú gép, szinte gyárrészleg ez már. Ugyancsak golyókat mozgat, emel, görget, sorakoztat, fölzárkóztat, megállít. Míg azonban a Fügemagozó csak táncot produkált, célja esztétikai volt, az Agyágyú már általánosít, morális parabolát rejt, tendenciájának együtthatója pedig a nyílt irónia. Nem nehéz a golyók révén az emberek vágyaira, tülekedésükre, fölemelkedésükre, s a bukásukra ismernünk. Az Agyágyú, mintha N.C. Parkinson professzor törvénytára volna, mechanikában, villamosságban és elektronikában megvalósítva. Ismétlem, Haraszty azt vallja, hogy a gépszobornak nem kell esztétikusnak lennie, az esztétika magában a funkcióban van. Ebből az elvéből azonban egy esetben enged: az érmeinél. Nem is érmek ezek voltaképpen, inkább kisplasztikák; átmérőjük általában 16,5 centiméter, vastagságuk pedig öt centi. Anyaguk elsősorban bronz és sárgaréz, nemességükkel, formaadásukkal, arányaikkal, precíz kidolgozásukkal par excellence konstruktivista plasztikák; mégis, ezeknek a klenódiumoknak is, ugyanaz a tartalma, mint a plebejus gépeknek. A Kulcsmegőrző (1979) korongjának peremébe díszes, archaizáló, barokkos kulcsot illesztett a művész. Kedve lenne a kiállítás vendégének ellopni. De nem lehet. A középen számláló van, csakis az tudja kihúzni ezt a kulcsot, aki ismeri a kódjelet. Ezt viszont a művész senkinek nem árulja el. Az Emlékérem (Patkányfogó — 1979) — elektromos, pneumatikával felszerelt mobil. Ha kezünkkel közeledünk felé, készül összezáródni a két gereblyés bronz-fogsor. Ne féljünk, nem sérül meg senki, mert lassan mozog, „harapása" pedig szándékosan igen gyenge, veszélytelen. Haraszty István 1934-ben született. Géplakatos volt, tizenkét évig lakatos szakoktató, ipari tanuló iskolában. A Dési Huber Képzőművészeti Körben először festeni tanult, majd 1964—1970-ig Laborcz Ferencnél szobrászatot. 1964-ben állított ki először a pedagógus képzőművészek tárlatán. Műveiből első ízben a székesfehérvári István király Múzeum rendezett gyűjteményes kiállítást 1976-ban, másodszor 1981-ben a budapesti Iparművészeti Múzeum. A Műcsarnokban 1970-ben az Új Művek című kiállításon, 1982-ben a Fekete-fehérek között szerepelt. Számos külföldi kiállításra küldték műveit az elmúlt évtizedben, tavaly nyáron történetesen én mutattam be egy Haraszty-mobilt Madridban. Életrajzának legújabb, ugyancsak sűrűsödő adatait a bevezetőben olvashattuk. FRANKJÁNOS Megkérdeztem a szobrászt, honnan szedi össze az anyagot gépeihez. Elmondta, hogy a MÉH-telepről vagy máshonnan, néha ingyen is kap fémhulladékot, de sokat vásárol is. Mindenfajta fémet gyűjt, de bármily olcsón jut alapanyaghoz, minden munkájának tetemes az önköltsége is. Különösen a monumentális méretű mobiljainak. Mint például a Fügemagozó (1970). Ez a csaknem három méter magas masina 32 milliméteres golyóscsapágyakba való acélgolyókat mozgat; lift viszi fel őket, majd egy bonyolult lejtőrendszeren, mintegy szerpentin bobpályán legurulnak. A gép fényhatást, zörejt is produkál és — akár a zene — él a szünet jelentőségével. Újfajta balettnak nevez-Kulcsmegőrző, 1979. Bronz, sárgaréz, 4,5x16,5x3,5 cm. A Budapesti Történeti Múzeum tulajdona 17