Budapest, 1984. (22. évfolyam)
5. szám május - Zsigmondi Mária: A pillanat
A pillanat André Kertész az Egyesült Államokban, New Yorkban él, és sajnos már keveset tudunk arról, hogyan. 1983 februárjában azt nyilatkozta a Népszabadság tudósítójának, hogy már nem fényképez: ,,Ezek a New York-i utcák, ahol minden megtörténhet, túl veszélyesek lettek, nem valók egy magányos öregembernek, géppel a kezében." A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa André Kertész fotóművésznek a magyar kultúra nemzetközi hírnevét erősítő művészi munkássága elismeréseként, közelgő 90. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést adományozta. vül rekedtek,-akiknek a nagyvárosi „édes életből" még annyi se jut, hogy megfizessék az állóhely árát. Ő maga is ilyen „lyukakon" szeret belesni az emberek életébe. Vágyaiba? Titkaiba? Lelkébe? Mindenesetre póztalan, önfeledt, magányos — és ezért őszinte — pillanataiba. Ezeket a képeit ma minden bizonnyal Amikor az interjút adta, 89 éves volt. Pedig mennyire szeretett az utcákon csatangolni, géppel a kezében! Talán nem túl merész állítás, hogy az utca fotográfusa, az utcáé Budapesten, Párizsban, New Yorkban. Ritkábban kis falvakban, Kertész Andor Budapesten született, városi ember volt, sőt, nagyvárosi, és mindvégig az is maradt. Csodálkozva forgatom Madarak című könyvét (Birds, New York, 1979.), még ebben a gyűjteményben is alig találok igazi „természetfotót"; még a madarai is városiak. Sirályok a felhőkarcolók között, galambok a gyárkémények fölött, galambok az aszfalton, siető lábak árnyékában; pihenő rigók az elhagyott, őszi parkban, hattyú egy lakóház sokadik emeleti erkélyén; madárcsapatok a rozzant házak fölött feszülő villanydrótokon, a sétatéri padokon, az emlékművek szobrainak ölében, az alakok kezén és fején, a rakpartokon és a hidak korlátjain; alvó vagy eleséget kolduló madarak a bérházak ablakpárkányain, a szegénynegyedek omladozó falainak rejtett zugaiban. A háttér és az előtér is majdnem mindig városi, és városi a statisztéria is: nehéz léptű munkás, törődött munkásnő a sétatéri padon bóbiskolva, majd alvó, rokkant férfi (feje alatt a mankói), a Kínai negyed gyermekei — csupa tipikusan nagyvárosi jelenet és figura. Úgy tűnik, ezekre az „ellesett" jelenetekre a legérzékenyebb. Az utca emberére figyel, s közülük is a kisemberre. Az érdekli, hogyan zajlik az al-10 Csókolódzók. Budapest, 1915 ku a Teleki téren (vagy a párizsi bolhapiacon), hogyan gyűjti be a gyéren hulldogáló obulusokat, hogyan leskelődnek a Népliget mutatványos bódéja mögül a palánk lyukain át a kí-Nem egészen passzent. Budapest, 1914