Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Zsigmondi Mária: A pillanat

A'Teleki téren Budapest, 1917 Kakasviadal. Budapest, Rácváros, 1920 ket is, például portrékat, és nem is akármilyeneket. Tőle származik Károlyi Mihálynak az emigrációban készült, híres arcképe, Eisenstein, Colette, Ferenczy Noémi és más nagyságok nem kevésbé híres portréi. Az a furcsa, hogy még ezek a „beállított" fotói se hatnak beállítottnak, modelljei épp olyan őszintén önmagukat adják, mint az utca figurái. Lehetséges, hogy a titok André Kertészben és nem a mindenkori témában rejlik? Hogy az együttérzés, a megértés, a beleélés, a humánum legalább olyan erőssége, mint fölényes technikai tudása? „szociofotóknak" mondanánk. De hát bűn lenne beskatulyázni. Valószínű, hogy még egy ilyen jó (és újra divatos) skatulya ellen is tiltakozna. Joggal. Mert csinált ő másféle képe-Néhány igazán fontos dolgot azért róla is tudunk. Például, hogy ő indította útjára (egy ajándék masinával) Brassait, hogy Robert Capa is mesterének mondta, és tudjuk, hogy ma is sokan tanulnak tőle. Ami pedig emberi mivoltát illeti: hadd bújjon meg továbbra is a Leicája mögött, és 90 évesen is sütögesse csak el szorgalmasan: róla, helyette úgyis a képei beszélnek a legigazabban. ZSIGMONDI MÁRIA 11 Leszedik a tisztek csillagjait. Budapest, 1919. március GADÁNY1 GYÖRGY reprodukciói Lovak a pesti utcán. Budapest, 1916 Az életrajzírók köteteket írtak képeiről, neves barátairól, az izmusokkal végződő áramlatokról, melyeknek néha hódolt, néha ellene szegült, de voltaképpen soha nem esett rabul; írtak a „látásmódjáról" (méghozzá költőien), végül az objektívjeiről is egyet-mást, megírták, hogy a szeme „látnoki"... André Kertészről mégis mintha keveset tudnánk. Mintha jól elbújt volna az objektívje mögé, hogy ne pillanthassunk bele szemének tükrébe.