Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Vázsonyi Endre: Örökhullám

Örökhullám Részlet egy készülő könyv Rondó a Szomoryak körül című fejezetéből Tizennyolc éves koromban — mintegy, hogy kipróbáljam érettségi bizonyítványom értékét — összeverekedtem egy katonatiszttel. Felpofozott, és pecsétgyűrűjével a szemembe ütött. Akkoriban ezt „harmadfokú sértésnek" nevezték, következményeit pedig „lovagias ügynek". Úgy éreztem, hogy átestem a tűzkeresztségen. Ez volt az első lovagias ügyem, és egyben az első alkalom, amikor párbajképes felnőtt voltomról országvilág előtt tanúságot tehettem. Különösen jól hangzott, hogy egy valódi katonatiszttel tűztem össze. Volt, aki az esettel kapcsolatban felelevenítette Krúdy Gyula ismert kalandját a pökhendi huszárkapitánnyal, akit Krúdy előbb felpofozott, majd párbajban összekaszabolt. Füst Milán is írt róla. Némelykor már-már azt képzeltem, hogy én is ezt cselekedtem vitéz ellenfelemmel. Bedagadt, véraláfutásos jobb szemem azonban (amelyen jóval tovább viseltem rejtelmes, kérdezősködést provokáló fekete védőkötést, mint szükséges lett volna) arra emlékeztetett, hogy ha izgága humoromat tovább is gyakorolni kívánom, akkor el kell sajátítanom bizonyos szakmai ügyességet. Ezért adtam fejemet bokszolásra. És, persze, azoknak a történeteknek a kedvéért, amelyeket a punching hall ditirambusaitól dübörgő, izzadságos tréningtermekből vittem magammal napi életem más színtereire, feltehetőleg több idegenkedést, mint megbecsülést gerjesztve magam iránt. A pecsétgyűrűs kaland után mindenesetre érthető, hogy gyakran és szívesen mondtam el az esetet, amikor Ádler Zsiga, a kis sovány, gyerekkülsejű, pehelysúlyú bajnok szoros egymásutánban két katonatisztet ütött le a Margit-hídon, majd amikor a lovagias megbízottak kétségbevonták párbaj képességét, leütötte a segédeket, és végül az ügyben összehívott becsületbíróság tagjait is. Különféle társaságokban ügyesen adtam elő olyan történeteket, amelyek látszólag előnytelen kimenetelűek voltak ugyan, de egyes mozzanataikban mégis tetszetős fényeket villanthattak rám. így például, hogy Barcelonai Horváth Jósé, a hazalátogató kisnehézsúlyú katalán bajnok, aki szakmai rátartiságból nem hagyhatta magán száradni, hogy — tulajdonképpen csak véletlenül — orron találtam gyakorlás közben, viszonzásképpen úgy megütött, hogy állkapcsom kiugrott a helyéből. Be kellett látnom, hogy tekintélye érdekében ennyit mindenesetre meg kellett tennie. Utóbb ő maga kísért át a közeli mentőkhöz, ahol ügyesen viszszaigazították a helyére az államat. De akárhogyan végződött is a meccs, az a puszta tény, hogy a bajnok egyáltalán ringbe szállt velem: bizonyos respektust szerzett számomra. Szomory Emil, Dezső öccse, Az Újság színházi rovatának vezetője egyike volt azoknak, akik érdeklődéssel hallgatták mértékletesen öncsúfoló, humoros kérkedéseimet. Kitűnően értett ahhoz, hogyan kell érdeklődést, sőt, felvillanyozott kíváncsiságot mutatni olyan dolgok iránt is, amelyek emberi számítás szerint teljesen közömbösen hagyták, vagy éppenséggel untatták. Igazi „kozőr" volt (ő maga, már csak Dezsőtől örökölt franciás orientációja miatt is, caujewr-nek írta ezt a megmagyarosodott társaságbeli jövevényszót), fegyelmezett és gyakorlott csevegő, aki jól tudta, hogy az ember nem azzal ér el sikert, ha — bármilyen szórakoztatóan is — ő maga beszél, hanem azzal, ha másokat vesz rá, hogy — bármilyen unalmasan is — kedves témájukról beszéljenek. Emil tehát rendszerint figyelmesen hallgatta történeteimet, sőt, időnként még kérdéseket is vetett közbe, és ha alkalmas volt a színtér, újra meg újra megmutattatta magának, milyen az „upper cut", a „hook" és a „swing", amely minden más ütésnél erősebb, de tény, ami tény: kissé lassú, és ezáltal aránylag könnyen védhető. Inkább csak arra való, hogy az angolparkban a bokszautomata labdáját püfölje vele az ember, és nagy csengetéssel, lámpavillogtatással, kedvező benyomást tegyen a vasárnapló, facér lányokra. Ezek a sportszerű — izmaim mintegy véletlen fitogtatására is alkalmat adó — beszélgetések Szomoryékkal nemegyszer a margitszigeti Palatínus strandon folytak, ahol Dezső és környezete általában a fürdőorvos ponyvasátra előtt tanyázott, talán egészségének biztonsága érdekében. Az orvos némelykor odalépett hozzá és tiszteletteljesen megtapogatta a vállát. — Nem lesz sok a napból? — tudakolta szakszerűen. — Bekenem egy kis olajjal! — Köszönöm! — mosolygott rá Dezső magas trónusáról, és nyájas, hanyag bőkezűséggel, egy kis borravalót adott az orvosnak is: — Köszönöm, tanár úr! Tornamutatványaim csak részben szóltak Az Újság-beli főnökömnek és nagy tekintélyű, nagy fontosságú bátyjának. Igazság szerint főként annak a lánynak a figyelmét igyekeztem magamra irányítani — voltaképpen tisztességtelen eszközökkel: azzal, hogy fiatal voltam, akárcsak ő —, aki akkoriban ide-oda követte Dezsőt, csendesen, szerényen, szinte alázatosan. Mindkettőnknek savókék szeme volt, és ebben a legapróbb villanyos szikrák is meglátszanak. — Gyerünk a hullámba! — kurjantottam, alighanem gyanút keltő felbuzdulással. — Gyerünk! — felelte rögtön a lány, és talpra ugrott. Emil hirtelen felült a napozógyékényen. — Nem! — kiáltotta, olyan felcsattanó eréllyel, hogy hamarjában nem is értettem, mi indítja, és mi jogosítja fel erre. — Itt maradtok! — parancsolta, mint egy Ozmin valamely szeráj udvarán. — Üljetek le! — vezényelte, Dezső kimondatlan, talán el sem gondolt szavainak haragos, elszánt tolmácsaként. Azonnal visszakuporodtunk a homokba mind a ketten. Dezső csak most szólalt meg, szelíden: — Ne hagyjatok el! Mint beavatott, régóta tudtam, hogy ez a — formája és közhasználatú értelme szerint fájdalmas, majdhogynem könyörgő, szinte megalázkodó — mondat Dezsőnek is, Emilnek is mindennapos, úgyszólván hangsúlytalan szavajárása volt. Az adott esetben tjalán csak ezt jelentette: „Unatkozom, társaságra van szükségem!" De jelenthetett mást is, jaj. bizony! mást is jelenthetett, és ezért nagyon elrestelltem magamat. — Azt hittem, valamennyien megyünk — hebegtem, lesütött szemmel. A strand túloldaláról, a zsibongáson keresztül, odahallatszott a csengettyűszó, amely azt jelezte, hogy az óceán szemérmetlen ritmusa most készül betódulni a fürdőmedencébe; egy pillanat múlva már a hullám emeli-süllyeszti a langyos vizet, fel-le, fel-le, meg-megvonagolva, buja szivattyúk zihálása, parázna vízkelepek lüktetése közben, előbb oly hevesen, szenvedélyesen, mintha mostantól fogva soha többé le sem is csillapodnék, mintha — azzal a szóval élve, amelyet a kozmikus képzelet szótárából orzott el az egykori fodrászipar: — igazi 16