Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Vázsonyi Endre: Örökhullám

örökhullám volna: igy ringatja, paskolja, sodorja a strandfürdő felgerjedt vize, az Igazgatóság helyes intézkedésére (és egyben a természet megszokott rendjének utánzásaként), egy-két végső, heves, rángás után fokról fokra lecsillapodva, lelassulva, megnyugodva, elernyedve, megcsömörlötten a sűrű emberhordalékot. (Azután, hogy leírtam, elolvastam ezt a bőségesen bővített mondatot, meghökkenten fedeztem föl benne — ha ugyan jól ítélem meg — Szomory Dezső bizonyos stílushatását. Pedig éppen ez az, ami ellen egyfolytában védekezni próbálok, amióta ezt az emlékektől cuppogós fejezetet írom. Mindegy, no! Nem pastiche-nak szántam, annyi bizonyos. A jövőben majd jobban vigyázok.) Ábrákat rajzoltam a homokba, ki tudja, miféléket. Megvallom, igen sajnáltam, hogy akkor nem mártózhattam meg a langymeleg tengerzajlásban, embertesteket kerülve, keresve, súrolva, taszítva, és ha sor kerül rá, talán tapintva is. És — hinné-e valaki? — még ma is sajnálom, ha olykor eszembejut ez a kis semmi-kaland, még ma is, ma is! sajnálom azt a lekésett csengetést. Ami, hajói meggondoljuk, tulajdonképpen nem is egészen tisztességes dolog. Emil mint színházi ember és edzett csevegő bizonyára ismerte, gyakorlatból, a csendnek, az időmúlásnak, hogy úgy mondjam: dramaturgiai jelentőségét. Ösztönösen érezhette, hogy egyegy jelenet, mondat, párbeszéd jellege, fontossága, távolabbi hatása — az életben ugyanúgy, mint színpadon — sok tekintet-Tettamanti Béla rajzai ben attól függ, milyen hosszú szünet követi, milyen súlyú hallgatás ülepszik rá. („Az idő beszél" — írja az antropológus Hall, „A néma nyelv" szerzője. — „Ott is kimondja az igazságot, ahol a szavak hazudnak"). Emil mindjárt megszólalt hát, és már témát is választott, igen alkalmasat (mert ebben az egyben, mint már mondtam, zseniális volt: a társalgási leleményben), és hangosan, hogy a kissé távolabb ülő Dezső is meghallja, ezt kérdezte: — Hogy van az az öreg bíró? Hogy is hívják? Tatics Péter nyugalmazott táblabíróról volt szó, aki élemedett korában is amatőr boksztrénere volt az ISC nevű klubnak, és kopaszon, szikáran, fürge izmokkal — amelyek egy anatómiai modell szemléletességével dudorodtak ki vékony bőre alól — mintegy megcáfolta azt a hiedelmet, hogy az elöregedés, az elgyengülés és mindaz, ami ebből következik, az emberiség közös sorsa. Emil gyakran érdeklődött felőle. — Mit is mondtál? — tudakolta. — Hány éves a bíró? — Azt hiszem, közel jár a nyolcvanhoz. — Hallod, Dezsike? És még mindennap bokszol! — Órák hosszat — tettem hozzá. — Még csak el sem fárad! — tódítottam mint szíves jóbarát, aki ezúttal még egy kis vezekléssel is tartozik. Mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy mi az, amire a Szomoryak minduntalan bizonyítékot keresnek. Arra, hogy öreg ember nem vén ember — quod erat demonstrandum. Mindig is az volt a benyomásom, hogy a Szomoryak örök életre készülnek, örök földi életre, hogy tévedés ne essék, nem metaforikus értelemben — az irodalomtörténet segítségével, az olvasók nagyrabecsülése, a barátok szeretete vagy a szemtanúk emlékezete által —, hanem szinte szó szerint. Mohón kaptak minden híren, pletykaságon, amely az anyagi élet határainak tágulására utalt. Szívesen voltak orvosok társaságában, és ezek, sok esetben egyenes kérdésre válaszolva, nagy elismeréssel szóltak a két Szomory szívósságáról, fürgeségéről, munkabírásáról, amire egyébként, tudomásom szerint, mindketten rá is szolgáltak. Dezső jelenlétében még csak említeni sem volt szabad a halált — senkinek a halálát —, és fegyelmezett baráti köre vallásosan be is tartotta ezt a tabut. Emil, akinek az újságírói foglalkozással járó napi életrendje nem engedte meg, hogy Dezső módján toronyba vagy óbudai kertpalánkok mögé zárkózzék az események elől — mint már idéztem — védekezésül, cinikus hányavetiséggel csúfolta a halált, a halottakat és a gyászolókat. Ha olykor mégis átfutott az agyukon az a gondolat, hogy talán nem élnek örökké, ezt, mint képtelenséget, azt hiszem, hamar elhessegették maguktól. Többé-kevésbé mindnyájan hiszünk a maguk örök életében, valljuk be bizalmasan egymás között. (Nem a lélekről van szó, az másféle ügy, azzal nem bíbelődöm.) Ha a körülmények és az előjelek nem is igen támogatják ezt a feltevést, óvatlan pillanatokban bizonyosra veszem én is, hogy az élettartam általánosnak vélt szabályai alól igenis vannak kivételek. Az a konok, sóvárgó hitvallás mondatja ezt velem, amely nem is tudom, hogyan szivárog fel a mélységek mélységeiből a bamba féltudatba. Hiszen jószerint szavai sincsenek és zsoltára is csak egy: „Ihaj-csuhaj,sose halunk meg!" Mindenesetre nagy ostobaság, és méltányosnak se igen mondható, hogy éppen akkor szakadjon vége az egésznek: jónak és rossznak, érdekesnek és unalmasnak, mindenestől, amikor az ember már kezdi megérteni, megszokni, sőt, sok esetben meg is szeretni a dolgot. — Nincs valami kenőcsöd? — kérdezte Emil. — Úgy látszik, leégett a vállam. — Dióolaj — mondtam, és mindjárt be is kentem, őt is, Dezsőt is, magamat is. Csak a lányt nem kentem be, a fiúsan széles, erős vállát nem kentem volna be semmiért a világon. De nem is kellett, mert már jó barna volt. VÁZSONYI ENDRE