Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Horváth Imre versei

ELŐŐRSÖM MI ÉL BENNEM ? Itt a jó alkalom, volna hova lépnem, sistergő tűzlapon, fagysikálta jégen. Meztelen talpamat csípné tűz, jég csőre — ha nem az árnyamat küldeném előre. Horváth Imre versei FÜLLEDT ÉG ALATT Tűzz, mint trópusi Nap, ha szél se lengedez. Mint viharmadarak eget úgy fellegezz. Mikor kitör a botrány, úgy suttogj, mint a nád — s veszett ordasok torkán hírünket orgonázd! Fényből, sárból gyúrtak össze. Mi él bennem fénnyé váltan? így omlok szét majd rögökre, hogy a fényem sosem láttam. ERATO Fény, csókban korlátlan kedvesem, miért szültél sötétséget nekem? Húgaiddal sok költő hentereg: fölnő lassan egy feketesereg. SZÉLSŐSÉGEK Egyik arcomba jégdárda döfött. Másik arcomba lángostor csapott. Mint ők én is fagyasztok, pörkölök, hogy langyossá ti se válhassatok! KÉPTELENSÉG Mutass nekünk nevető temetőt! Tavaszt, mely hódol a halál előtt! Poklot, melyben nem ég el a szemét! Ördögöt, ki elitta az eszét! KÖLCSÖNHATÁS Azért vagy tűz, hogy izzón a fehér. Én víz, hogy legyen, mi tengerbe ér. Azért vagy árny, hogy fényem keretezd. Én azért fény, hogy meg ne feketedj. Azért vagy szél, hogy elűzd gondomat — s én szélcsend, hogy szülessen gondolat.