Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Mala János: Kiküldött tudósítónk jelenti

Kiküldött tudósítónk jelenti Amikor 1984. február 22-én, vasárnap este Nikosz Papanikolau kollégámmal felszálltunk Ferihegyen a MALÉV Budapest — Athén menetrendszerű járatára, magunk sem hittük, hogy ott vagyunk. A bomba két nappal korábban, péntek este robbant: a hiányzó hat festmény megkerült! És péntek volt. A következő nap: szabad szombat. Ilyen körülmények között kellett megszervezni azt, hogy vasárnap este utazhassunk. De nemcsak mi, hanem a technika is: a képmagnó, a kamera, a kazetták és a tartalék akkumulátorok. Volt, akit az ágyból ugrasztottunk ki, volt olyan kolléga, akiért kocsi ment vidékre, arról nem is beszélve, hogy el kellett intézni fogadásunkat Athénban és Rómában. Merthogy oda is készültünk. Az események azonban másként alakultak. Kollégáink, a Külügyminisztérium és a Belügyminisztérium munkatársai mindent elkövettek — és sikerült. A MALÉV helyet szorított, és a magyar delegációval együtt repültünk Athén felé. Nekem úgy tűnt, mindenki lámpalázas. Aggódtunk: épeke a képek? Amit korábban az intervíziós adásban láttam, nem sok jóval kecsegtetett. Erről nagy viták dúltak. A hivatalos küldöttség feladata a festmények azonosítása és állapotuk mevizsgálása volt. De mi már találgattuk, vajon mikor jutnak haza a képek? Talán a hét végén vagy még később? Éjfélkor érkeztünk Athénba. Ott tavasz volt. A szálloda ablakából a délutáni lap szerkesztői és nyomdai helyiségeibe láttunk. S hihetetlen, de igaz: a szemünk előtt montírozták az évszázad lopásáról készült riportot. A cikket illusztráló fotókból jöttünk erre rá, no meg arra, hogy világszenzáció kellős közepébe csöppentünk. Másnap reggel éreztük ezt igazán, amikor olasz és görög kollégák rohantak meg bennünket a csendőrség épületében. Hajnal óta várakoztak, mert az azonosítás aktusának időpontja állandóan változott. Nekünk könnyebb dolgunk volt, mert a delegációt kísértük. Élve — vagy visszaélve — helyzetünkkel, elsőként jutottunk be a helyiségbe, ahol egy frissen vasalt, fehér, damaszt ebédlőasztali térítőről ránk mosolyogtak az Esterházy Madonna és a többiek. Sokkal jobb állapotban, mint azt reméltük. Mindnyájan megkönnyebbültünk. Láthatóan oldódott a feszültség dr. Borbaráth Béla és dr. Konczer István rendőr ezredes arcán. Dr. Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója pedig lassan, mintha attól félne, elriasztja, elindult a Madonna felé. „Indítsd a gépet!" — sziszegtem Nikosznak, aki visszasziszegte: „Mit gondolsz, amióta ide beléptünk, mit csinálok?" Ezt én is észrevehettem volna, mert vállamon lógott a képmagnó, és műszereinek mutatói vidám táncot jártak. Dolgoztunk. Az idill csak néhány másodpercig tartott, mert Mariannisz ezredes elvesztette a csatát, amit külföldi kollégáinkkal vívott az ajtóban. Nyüzsgő hangyabollyá változott a terem. A kollegalitásnak itt már csak jelképes jelentősége volt. A mi ezredeseink arcára ismét kiült az aggodalom. Méltán. Úgy tűnt, a képek ekkor kerültek igazán veszélybe. Aztán mindenki megtalálta a helyét, ki az asztal tetején, ki az ezredes kedvenc karosszékén állt, s ekkor elkezdődött a hivatalos azonosítási ceremónia. Ettől kezdve az események ördögi gyorsasággal peregtek. Száguldoztunk a városban a magyar követség, a szálloda, a csendőrség és a város különböző pontjai között. Interjúkat szerveztünk, ki akartunk jutni a kolostorhoz — ez nem sikerült —, és forgattunk, forgattunk. Kedden este már Rómában vártak minket. Hétfőn újabb „bomba" robbant: lehet, hogy a festmények már szerdán hazatérnek Budapestre. Kedden hajnalban ismét talpon voltunk. Vártuk a híreket. Kilenc órakor csöngött a telefon: tíz órára legyünk a parancsnokságon, mert hivatalosan átadják a képeket a magyar államnak. Ezzel egy időben azt is megtudtuk, hogy szerdán különgép jön a képekért, és talán hazakísérhetjük őket. Lemondtuk a római utazást. Ehelyett egy újabb, valószínűtlen versenyfutás kezdődött az idővel és az eseményekkel. Mindenütt ott akartunk lenni, és csak egy szemünk volt: a kamera. No meg a fényképezőgép. Sajtótájékoztató... Csomagolják a képeket... Nincs még felvételünk az Akropoliszról... Interjú Melina Mercurival délután, most nem fogad... „Uraim, önök Athén ősi falain állnak" — mondja Manuela, a kísérőnk... „Elpuskáztuk" — dühöng Nikosz — „lement a nap"... Másfél percet késtünk... Cseperegni kezd az eső... „Óriási árleszállítás" — kiáltozzák az üzletek előtt a tulajdonosok... „Most vegyenek esernyőt — amíg a készlet tart..." Este lett. Rendezgettük a kazettákat: Dobozban volt Melina Mercuri kedves mosolya is. Hajnali három óra lett. Fáradt voltam — de nem tudtam elaludni. Pergett előttem a mozi, és többször visszatért az a pillanat, amikor Konczer ezredesből kiszakadt a sóhaj: „Végre, itt vagytok" — és letette nagykövetünk dolgozószobájának asztalára a Madonnát tartalmazó csomagot, Szerdán kora délelőtt, mikor a festményeket kísérve, elhagytuk a követség épületét, nem mondhatnám, hogy frissnek és üdének látszottunk. De büszkének és boldognak éreztük magunkat. Pedig az eseményeknek nem főszereplői, csak szürke krónikásai voltunk. Az útvonalbiztosító rendőrök mindenütt, a repülőtér felé vezető úton, mosolyogva tisztelegtek. De a negyven tisztelgésből egyet sem tudtunk elkapni. Talán, ez volt legnagyobb kudarcunk. Repülőtér. Páncélautók köröznek a magyar gép körül. Meglepődöm. Erre nem számítottam. A képekre és ránk vigyáznak. Búcsúzkodás, és gurulunk a starthoz. „Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveket" — hangzik a szíves felszólítás. De mi nem engedelmeskedünk. Abaktól ablakhoz megyünk, és fotografáljuk a napfényben szikrázó Athént és a tengert. MATAJÁNOS 14