Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Martinkó András: Így tanultam meg latinul

zé, kivette a földrajzot, és azt mondta: beszélj Magyarország éghajlatáról. (Meg kell jegyezni, hogy tankönyveink ugyanúgy, ahogy 1901-ben, a történelmi Magyarországot tanították Modrus Fiume és Lika Krbava vármegyével, a Babia Gurával és a Keleti Beszkidekkel.) A pap elhűlve nézett rám, ahogy egyetlen szó kihagyása nélkül eldaráltam a kérdezett anyagot, aztán eltolta maga elől a könyvet, s lehangoltan csak ennyit mondott: hát csak tanulj tovább. És — hogy végre rátérjek — a latinra. Ez először valóban okozott némi fejtörést, de aztán — mért változtatnék a „jól" bevált módszeren? — kezdtem bevágni a (Pirchala Imre-féle) latin nyelvtan szövegét attól kezdve, hogy „Előszó az ötödik kiadáshoz". Majd jött A latin betűk kiejtése a magyarban című fejezet. És akkor — kérem, fogóddzanak meg! — felfedeztem az összehasonlító nyelvtudományt. Hogy azt már a XVIII. században felfedezték (többek között a mi Sajnovics Jánosunk is 1770-ben)? Lehet, de én is felfedeztem, teljesen egyedül, egy kis faluban, tizenkét éves koromban. (Hogy aztán nem stimmelt egészen, az nem az én hibám.) Ismeretes, hogy az összehasonlító nyelvtudomány szerint nem a véletlen hasonlóságok, hanem a következetes hangmegfelelések döntenek két nyelv rokonságának kérdésében. Amikor tehát én — mondjuk — arra a szóra találtam, hogy mensa (asztal), próbáltam a latin szó hangjai helyébe a magyar szó hangjait behelyettesíteni (m = a, e = s, n = z, s = t, a = l — hát ez hogy lehet?), úgy vélvén, hogy ennek a megfelelésnek minden szó esetében fenn kell állnia, és egy idegen nyelv megtanulása csupán e megfelelések elsajátításából áll. Amikor a törvényszerűséget, következtességet egyre kevésbé láttam, a nagy számok törvényében bízva, több árkus csomagolópapírt teleírtam „megfelelésekkel", míg aztán, tehetetlenségemben, a végén valósággal idegrohamot kaptam. Megkérdezhettem volna ugyan a Főurat, de attól féltem, azzal fogad: „Még ezt se tudja, és gimnáziumba akar menni! A kiejtéssel nagyobb szerencsém volt, mégha egyre több — immár nyelvtani — nehézségbe ütköztem is. Az olyasmivel ugyanis, hogy a latin c mély hangok előtt k, magas hangok előtt c, nem sokra mentem, nem lévén halvány fogalmam se a „magas" és „mély" hangokról... És akkor megint jött a csoda: ugyanis jól megtanultam a „ministrációt", mit se értve belőle, s ha a pap a lépcsőimában azt mondta, hogy: „Introibóadaltáredei", én rávágtam: „Addeumkviletifikatjuventútemmeam". Nos, volt nekem egy kis könyvem, melyben ezek meg a misében a pap rövid, feleletre szoruló mondásai (például: Dominus vobiscum — Et cum spiritu tuo) latin helyesírással s tagolással voltak meg. No most már: én tudtam a kiejtésüket, s előttem volt az írásformájuk — egy hét alatt minden latin szót el tudtam olvasni. (Az Aetiust persze nem, de azt magyar színészek is mindig Éciusznak ejtik Aéciusz helyett.) Élhatároztam, nem csodálkozom semmin, megtanulom a latin nyelvtant a legapróbb betűs részekig. A nyelvtan úgysem tudott feleletet adni soksok miértre. Ha adott is valamilyet, rögtön száz kivétel következett utána. Arról beszélt — például —, hogy a latinban a jelző a jelzett szó után áll, a misében mégis a pap azt mondta: páter noster (jelzett szó — jelző), a Confiteorban azonban nekem mint ministránsnak azt kellett mondanom: ,,mea culpa ...mea maxima culpa" (jelző — jelzett szó)... Hányszor, de hányszor szakadt fel belőlem a kérdés: az istenért, miért? Az én meggyőződésem szerint a magyarban minden természetes és logikus volt, ott sose kellett feltenni a síró-tehetetlen „de miért?" kérdést. Azt, hogy a latin szavak vége is változik a ragozás során, hogy öt eset van, hogy a szavak egy-egy csoportja más és másképpen ragozódik stb., mindezt illő alázattal elfogadtam. De már olyan elképesztő dolgokkal, hogy — például — a latin szavaknak nemük van (három is), sehogy se tudott megbirkózni az értelmem. Mire jó ez, ha a magyar meg tud lenni nélkülük? És miből lehet megtudni, hogy egy-egy szó milyen nemű? Azt még csak megértettem, hogy poéta — noha nőneműnek kellene lennie — hímnemű. (Elvégre is: ki látott még nőnemű költőt?) Aztán, a harmadik deklináció zűrzavarában, találtam egy gyönyörű verset, mely valahogy így kezdődött: Do, go, io végűek Nagyobbrészt nőneműek, De az or do és Ii go, Cardo, margó, harpago, S ehhez a septemtrio Mind hímnemhez tartozó. És így tovább két-három lapon át. Ez már világos beszéd, aki még ezt se érti, s nem tudja megjegyezni, menjen disznót őrizni, ne a gimnáziumba. (Ehhez hasonlóan szép, de sokkal rövidebb verset a prepozíciók — elöljárók — kapcsán is tanultam: Ante, apud, ad, adversus, Circum, circa, citra, eis stb. Ezt mindenki ismeri, aki latinul tanult. De nem minden-11 Osztálykép 1926/27. A tanár bal oldalán a szerző