Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Martinkó András: Így tanultam meg latinul

1932 őszén az Eötvös Kollégiumban. Balról jobbra Martinkó András, Kálmán Béla akadémikus egyetemi tanár, Kenéz Ernő, az Akadémiai Könyvtár osztályvezetője, Legény János gimnáziumi tanár ki tanulta meg mindnek a jelentését és használatát — egy-egy példával!) így haladtam latin nyelvi ismereteimben, gyötrődve, lázadozva, kérdezés nélkül. Megtanultam mindent, azt is, amit talán még a tanár se tudott. Én legalábbis nem találkoztam életemben senkivel, aki tévedhetetlenül tudta volna a latin határozatlan névmásokat meg az osztó- és szorzószámneveket. Én azonban éjjel, elalvás előtt kezdtem — visszafelé! — mondani: duecenties nonagies octies (298-szor)-tól a semel (egyszeriig. Beletörődtem az emberi értelem mindazon badarságába, amit a latin nyelvtan — a magyar világos, természetes gyakorlatával szemben — felmutatott. Az igeragozáshoz (coniugatiohoz) érve azért mégis elfogott a csüggedés. Nem azért voltam kétségbeesve, mert az igéket ragozzák — ha nem is mindegyiket egyformán —, hanem a rengeteg igeidő miatt. Nem is az volt a bajom, hogy ennyi volt belőlük (elvégre mindent meg lehet tanulni), hanem az, hogy egyáltalán minek voltak, és mi a különbség például a sok múlt idő között. Már bocsánatot kérek, de hogy kell azt érteni, hogy: laudabam = dicsértem, laudavi = (szintén) dicsértem, laudaveram = dicsértem volt (?) vagy dicsértem vala (?)... És most, immár túl a hetvenen is, hadd tegyek egy őszinte vallomást: mind a mai napig nem mernék megesküdni rá, hogy a franciában, németben, olaszban, spanyolban, angolban egész bizonyosan az a múlt idejű igealak a helyes, amit én beszédben vagy írásban használok. Mondtam már, hogy Takács Jóskától kaptam a tankönyveimet. E főgimnáziumi tankönyvek közt volt a „Görög-római régiségek" (4 osztályra szabott) könyv is. (Tulajdonképpen a görög-római mitológiát tartalmazta.) Akkor még abban a hitben éltem, hogy ami ki van nyomtatva, annak igazságában nem lehet kételkedni. Na már most, én tanultam a Szent Bibliát (az Ószövetséget), a bűnbeeséssel, Vízözönnel, Jónás és a cethal históriájával stb., és mint szent hitünk tanításait szó szerint elhittem. Igen ám, de a Görög-római régiségekben egy egész sereg más isten szerepelt, kiismerhetetlenül összegabalyodva (máig sem látok tisztán az ügyben), sokszor nem éppen épületes ügyekbe keveredve s rendszerint két — egy görög és egy latin — nevet viselve. Alit pedig mindez egy könyvben kinyomtatva. Sehogy sem tudtam összeegyeztetni a Szent Bibliával, és majdnem végzetes skizofrénia következett be. Gyónni se mertem elmenni: hogy valljam be, hogy két vallást is hiszek?... De aztán, a latin nyelv tanulása közben szerzett bölcsességemre támaszkodva, felépültem az iszonyú megrázkódtatásból: ha ugyanis van egyféle nyelvtani igazság a magyarban és egy másik a latinban, akkor lehet egy igazság a katolikus hitben és egy másik a Görög-római régiségekben. Egy másik tévedésem kellemesebb következményekkel járt. Az a bizonyos Pirchalakönyv ugyanis a gimnáziumok I. és II. osztálya számára készült, de semmi se mutatta: hol végződik az elsős, s hol kezdődik a másodikos tananyag. Megkérdezni megint csak nem mertem, egyszerűbb volt megtanulni az egészet. így történt aztán, hogy amikor a szóbeli vizsgán a latintanár a Lupus et agnus-l (A farkas és a bárányt) fordíttatta velem (Ad rivum eundem lupus et agnus venerant Siti compulsi etc.), és odaérkeztünk, hogy a farkas ürügyet kereső kötekedései során azt állítja, hogy egy fél évvel ezelőtt a bárány gyalázta őt, s a bárányka így védekezik: „Equidem natus non eram" (Akkor még meg se születtem), a tanár megállított: „Ezt még nem tanultátok, majd én lefordítom", én „leintettem": „Tudom én: nascor, nasci, natus sum, álszenvedő ige, plusquamperfectum, születtem volt vagy vala". Az arra csellengő tanárok huncut mosollyal figyeltek fel a falusiasan hangos, magabiztos palóc latinságra, drága latintanáromban pedig talán ekkor fogamzott meg irányomban az a szeretet, melynek erkölcsi és anyagi hasznát később éveken át élveztem. Egy kissé előre szaladtam, pedig hol voltam még a „magánvizsgálattól?" Az ugyanis rajtam és családomon kívül mindenki előtt nyilvánvaló lett volna, hogy a Főúr eleitől fogva arra számított: egyedül nem tudok megbirkózni a feladattal, és „leteszem a lantot". Mivel azonban ilyen szándéknak leghalványabb füstjét se eresztettem ki, a vizsgára való jelentkezés határideje pedig vészesen közeledett, még egy elrettentő csapást akart rám mérni. Volt nekem egy Latin olvasókönyv című tankönyvem, melyben csupa latin szöveg volt, de el se tudtam képzelni, mire jó. Ezt a könyvet kérte el egyik nap a Főúr. Felütötte az első lapon, s elhangzott a parancs: „Olvasd és fordítsd". Ma is emlékszem, ezzel a két mondattal kezdődött: In schola sumus. Janua scholae alta est. Gyerekjáték: „Az iskolában vagyunk. Az iskola ajtaja magas van". Az utóbbi fordulat elhangzása után oroszlánüvöltés tört fel „tanárom" torkából, valami ilyesmit hörgött: „Hülye, barom, és még ez akar gimnáziumba menni. Még azt se tudja, hogy ha a latinban valami tulajdonságot állítunk valamiről, akkor hozzátesszük, hogy est vagy sunt". Ezt valóban nem tudtam, se a magyar, se a latin könyv nem beszélt róla. Aztán meg akkor már felduzzadt bennem a szegények gőgje, s olyasmit merészeltem mondani, (nem is helyesen) hogy a nyelvtanban tanultam ezt a példát: Hannibal ante portás [a könyv így fordította: „Hannibal (ki fia-bornya volt ez?) a kapuk előtt"], és nincs ott az, hogy „van". Aztán a már említett kis latin szertartás-és imádságos könyvből idéztem az A ve Mariát (hozzátéve a magyar fordítást): „...gratia plena, benedicta tu in mulieribus et benedictus fructus ventris tui Iesus..." — és sehol sincs se es, se est... Jézus Mária! Ami erre következett. Az én plébánosom csépelt, üvöltött: „Szemtelen kölyök, még te fogsz engem kioktatni, máris jobban akarsz tudni latinul, mint én... Mars ki innen, többet ne kerülj a szemem elé..." Összeszedtem a tankönyveimet, és reményvesztetten, lelkemben egy világ dőlt össze, elindultam. De még a tornác végére se értem, hallom a Főúr elfúlt-megszelídült hangját: „Gyere vissza, igazad van, majd megmagyarázom". (Máig se értem, mért hívott vissza.) Visszamentem, nem magyarázott meg semmit, de feladott a könyvből fordításra egy szakaszt (később újabbakat, s fordításaimat rendszeresen ellenőrizte). Ugyanakkor közölte, hogy most már jelentkezni kell a magánvizsgára, ő úgy gondolja, hogy ne a miskolci úri gimnáziumba jelentkezzek, hanem a mezőkövesdi Szent László Reálgimnáziumba, ami — az ő tudomása szerint — szegény parasztok, munkások, kistisztviselők stb. gimnáziuma. Persze a vizsgadíjban nincs különbség, amenynyire ő tudja (s amennyire én emlékszem), úgy 100-120 ezer korona körül van. Otthon még egyszer beszéljük meg, tudjuk-e vállalni ezt a költséget (8-10 pengőt), mert fölöslegesen nem jelent be. Ha viszont vállaljuk, a mezőkövesdi hittanár jóbarátja neki, az majd gondoskodni fog szállásról, sőt, kosztról is valami „konviktusban". Otthon a szavazás egyhangú volt: eladjuk a hízónak való malackát meg ezt, azt (istenkém, mit tudhattunk mi eladni?), és együtt lesz a pénz. (Én ennek jórészét a nyáron disznópásztorkodással meg hagymaszedéssel visszatérítettem.) Másnap már mint a gimnázium első osztályos tanulója jelentkeztem a Főúrnál, akit változatlanul nem lelkesített a családi tanács döntése. Legyintett, mintha azt mondta volna: akiknek az Isten elvette az eszét, azokon nem lehet segíteni... Talán igaza volt. Mostanában sokszor kísért a gondolat, hogy talán mégis őrá kellett volna hallgatnunk... Egyébként jeles eredménnyel vizsgáztam. Csak a szabadkézi rajzzal és a helyesírással volt baj. Egyiket se tanultam meg azóta se. MARTINKÓ ANDRÁS 12