Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Maiina János: Hatszemközt a Fesztiválzenekarról

Hatszemközt a Fesztiválzenekarról December 26-án mutatkozott be a Budapesti Fesztiválzenekar a Zeneakadémián. Hogyan emlékeznek vissza ennyi idő múltán a hangversenyre? Beváltotta-e a hozzáfűzött várakozásokat? Melyek a legfontosabb tanulságok? Erről kérdeztem meg Fischer Ivánt és Kocsis Zoltánt. FISCHER IVÁN: Évi átlagban nyolcvan koncertet vezényelek, de még egy hangversenyem sem volt, amelyet ilyen felfokozott várakozás előzött volna meg. Ez eleve megszabta annak a légkörnek az intenzitását, amelyben eldől: sikerül-e vagy megbukik a produkció. A közönséggel való kapcsolatot tekintve, egyértelmű sikerünk volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell még rengeteg problémát megoldanunk, ha a zenekart tovább akarjuk fejleszteni. Ez csak az első lépcső volt. KOCSIS ZOLTÁN: Számomra az első és legfontosabb tanulság az volt, hogy az állandó fluktuáció nem tesz jót az együttesnek. Szerintem ez gátolja a zenekar stílusának kialakulását. Egyszerűen elengedhetetlen, hogy a legfontosabb posztokat mindig ugyanazoknak az embereknek az összeszokott együttese töltse be. Azt hiszem, hogy a fluktuációval való kísérletezés periódusának a legrövidebb időn belül le kellene zárulnia. FISCHER IVÁN: Teljesen egyetértek. Ilyen szempontból én is vízválasztónak tartom a bemutatkozó hangversenyt. KOCSIS ZOLTÁN: A fluktuáció megszüntetése ugyanakkor nem jelentheti a „bérelt helyek" rendszerét. Hogy más területről vett példával éljek: annak idején, ha Puskás rossz formában volt, kitették a csapatból arra az időre... — További tanulságok? KOCSIS ZOLTÁN: A másik fő tanulság az volt, hogy jóval könnyebb a virtuozitás irányába elmenni, mint valamifajta stiláris mélységig eljutni. Főleg a Rahmanyinov-zongoraverseny kíséretében mutatkozott 8 meg, hogy a zenekarnak nincs még kialakult stílusa. Nemcsak hogy a Rahmanyinov-stílus nem volt jelen, hanem — stiláris értelemben — egyáltalán rendeződni sem tudott a kíséret. Elszabadult a pokol; mindenki úgy érezte: na most aztán bármit szabad csinálni, egyszerűen azért, mert a zenekari tagoknak még nincs tapasztalatuk, nem ismerik a stílust. — Felmerül persze a kérdés, hogy nem volt-e istenkísértés az első nyilvános hangversenyen ilyen bonyolult partitúrát elővenni. KOCSIS ZOLTÁN: Akkor még inkább felmerülhet, hogy nem volt-e istenkísértés Mozart g-moll szimfóniáját elővenni... Mert ami Rahmanyinovnál esetleg még erényszámba megy, az Mozartnál már visszájára is fordulhat. Magyarán: Mozart hamarabb farba rúgja az embert, mint Rahmanyinov, és sajnos, Rahmanyinov is farba rúgta. Ez persze a lehető legmagasabb szinten történt, mert azért mégiscsak összerázódott egy olyan zenekar, amilyen itt... hát... nem volt még. Magá a zenekar vívta ki technikai felkészültségével, hogy csak ezen a szinten lehet bírálni, méltatni, értékelni. — Éppen ez a magas mérce kel! hogy igazolja létét zenei intézményrendszerünkben. Mi volt számotokra a hangverseny legkellemesebb mozzanata, és mi volt a legfontosabb negatívum? FISCHER IVÁN: A legjobban éppen olyasvalami tetszett, ami miatt a zenekart tulajdonképpen elindítottuk, és amit leginkább egy bizonyos kollektív lelkiállapotnak neveznék. Arról van szó, hogy a zenekarban olyasfajta munkamorált, olyan kollektív lelki igényt sikerült létrehozni, ami nemcsak Magyarországon szokatlan, hanem más országokban is nagyon-nagyon ritka. Képzeljük el például, hogy egy kőműves brigád húsz éve együtt dolgozik. Hozzászoktak ezalatt, hogy milyen pontosan vagy pontatlanul rakják egymásra a téglákat, hozzászoktak egy bizonyos munkatempóhoz. És, mondjuk, váratlanul el kell menniük egy más országba dolgozni. Idegen emberekkel kerülnek össze, szinte pillanatok alatt újfajta munkaerkölcs jön létre, és elkezdik pontosabban egymásra rakni a téglákat. Itt valami ilyesmi született meg. A próba első pillanatától az előadásig felfokozott igényt támasztott a zenekar önmagával szemben. KOCSIS ZOLTÁN: Én úgy fogalmaznék, hogy valamilyen eufórikus, boldog állapot, a szeretetnek valami olyan kisugárzása volt jelen oda és vissza, amilyet koncerten nem sokat tapasztaltam. Ez aztán napokig, sőt, hetekig hatott, megváltoztatta a többi zenekari koncert légkörét is. Én legalábbis, aki sok koncertre bemegyek, úgy éreztem, hogy valami nagy hit szállta meg az embereket, hogy ezután minden jobb lesz... Természetesen minden nem lesz jobb, de talán remélhetjük, hogy ez a hit önmagában is hasznos lesz. Nekem ez volt a legkellemesebb érzésem az egész koncert alatt. A legkellemetlenebb meglepetésem? talán az volt, hogy a Rahmanyinovban végül is nem tudott olyan módon újítani a zenekar a koncerten a főpróbához képest, ahogy szerettem volna. FISCHER IVÁN: Az én számomra az volt a legnagyobb baj, hogy egyrészt a hegedűszólamnak, másrészt meg a zenekar egészének nagyon bizonytalan még a ritmusa, és hosszú ideig tartott, amíg ezt legalább alapfokon rendbe tudtuk tenni. Olyan fokon, amin egy profi zenekar általában már a második próbán játszik. Én úgy éreztem, hogy a Fesztiválzenekar végül, a koncerten, nagyon magas szintre el tudott jutni — a próbák elején azonban nagyon alacsony szinten kellett kezdenie. Rutin szempontjából tehát alatta maradt a zenekar a várakozásaimnak. — Hogyan akartok ezen segíteni? Mik a legközelebbi tennivalók? FISCHER IVÁN: Az egyik megoldási ötlet, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarral működjünk együtt. Ők szinte teljes létszámban részt vesznek a következő produkcióban. Ez kísérlet lesz arra, hogy egy nagyszerű kamarazenekar összeszokottságát ki tudjuk-e „vetíteni" a Fesztiválzenekar egészére. — No, ez megint eredeti, Fischer Iván-i elképzelés! Ha megvalósul, igazi szenzáció lesz... KOCSIS ZOLTÁN: Igen, ez lenne a legfontosabb teendő. Ez egyben a vonósgondokat is megoldaná. FISCHER IVÁN: Egyébként úgy döntöttünk, hogy eleinte kisebb zenekarral fogunk dolgozni, és megpróbáljuk ezt a kamarazenekarból való kivetítést megvalósítani. Nyáron maximum egy Schubert-nagyságú zenekarral fogunk valószínűleg dolgozni, utána, decemberben — karácsony táján — ismét adunk koncertet, esetleg többet is —, aztán mintegy tíz emberrel bővül a zenekar, és körülbelül 1985 márciusára éri el a legnagyobb létszámot. A nyáron valószínűleg a bécsi klasszikusokra koncentrálunk. Azután tovább haladunk a zenetörténetben: decemberben még csak kettős fafúvókat és maximum négy kürtöst foglalkoztatunk, de már teltebb, nagyzenekari vonóskarral. Jövő márciusban pedig már komoly nagyzenekarunk lesz. KOCSIS ZOLTÁN: Eközben pedig, újból hangsúlyozom, meg kell szilárdítani a zenekar stiláris felkészültségét. Nagyon fontos teendő, hogy a legrövidebb időn belül eljátsszuk az alaprepertoárt, azokkal a virtuóz jellegű művekkel fűszerezve, amelyeket egy ilyen fiatal zenekarnak egyenesen kötelessége eljátszani. Évi három együttlét mellett ez persze nem jelentheti az alaprepertoár minden egyes darabjának a végigjátszását. Arról van szó, hogy mindennel dolgozni kell — igen, ez a helyes kifejezés.