Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Maiina János: Hatszemközt a Fesztiválzenekarról

— Ezek a tervek milyen külső keretek között fognak megvalósulni? FISCHER IVÁN: A Tavaszi Fesztivál vezetői felvetették, hogy márciusban csinálhatnánk egy rövid műsort, bár eredetileg nem szerepeltünk a Tavaszi Fesztivál programjában... — Ez elég furcsán hangzik. Hiszen fesztiválzenekar vagytok! FISCHER IVÁN: Igen, csakhogy az idei Tavaszi Fesztivált már több mint egy éve megtervezték, amikor még olyan háborúskodás folyt a zenekarunk körül, hogy nem lehetett vele biztosan számolni. Most viszont szó volt arról, hogy egy rövid műsort csinálnánk — sajnos, ez sem valósulhatott meg. A következő tervünk egy nyári hangversenysorozat, aminek a részleteit március táján tudjuk majd nyilvánosságra hozni. — Hanglemeztervek? FISCHER IVÁN: Fölvettünk két Schubert-szimfóniát, ezek nemsokára megjelennek. És kapható lesz a karácsonyi koncert nagy része is egy „élő" hanglemezen. — Iván, hadd tegyek föl egy nem szorosan zenei természetű kérdést, ami, úgy gondolom, sokakban fölmerülhet. Egyáltalán megéri-e neked, aki nem egy kitűnő és világhírű zenekarral dolgozol, egy itthoni zenekar felépítésével bajlódnod, az alapokon kezdve, amivel ráadásul még ellenségeket is szerezhetsz? FISCHER IVÁN: Zenei szempontból megéri, mert a Fesztiválzenekar olyasvalami, ami nemcsak Magyarországon, hanem külföldön sem szokott megvalósulni. Lehetőséget nyújt a részletekben való alapos elmélyülésre — hogy csak egy példát mondjak: egy szólam összeállítása során újra meg újra kereshetjük a javítás lehetőségeit —, és olyan mély, személyes kapcsolatot alakíthatok ki a zenekar valamennyi tagjával, ami sohasem teljesülhet olyankor, ha például három napig állok a Londoni Szimfonikusok előtt. A személyes kapcsolat minden egyes zenésszel nagyon sokat jelent nekem. Ilyen szempontból is megérte. Nem érte meg, ha azt a hihetetlen érzelem-felkorbácsolódást veszem, amit ez az egyszerű zenei ügy okozott, amely messze felülmúlta várakozásaimat. — Valóban olyan naiv voltál, hogy nem számítottál erre a felbolydulásra? FISCHER IVÁN: Arra számítottam, hogy a zenészek félnek majd, hogy bizonyos munkákat elveszítenek, de tudtam, ez alaptalan félelem, tehát ezt nem tartottam veszélyes tényezőnek. Számitottam arra is, hogy egyes zenekarvezetők esetleg félteni fogják saját zenekaruk presztízsét. Bármenyire érthető is ez adott zenekarok szempontjából, országos szintről nézve annyira kultúraellenes és védhetetlen álláspont, hogy ezt a vitát vállalhatónak ítéltem. Nem számítottam viszont egy csoportra, amely — meglepetésemre — igen nagyszámú volt: azokra az emberekre, akik maguk is javulást szeretnének elérni, ezért sokat tesznek saját hatáskörükön belül — és beleütköznek különböző strukturális korlátokba. Ezeknek az embereknek jó adag keserűséget okozott a mi kezdeményezésünk. Éspedig a legtöbb keserűséget valószínűleg az okozta, hogy mi bizonyos fokig önállóan, tehát egy újfajta közelítéssel, az állami struktúrán kívül próbálkozunk, aminek a megvalósításában a letező keretek általában akadályozzák őket. Ezért, sajnos, velük is szembekerültem. Erre nem számítottam. Ez meglepett. Egy buta félreértés is történt. A mi zenekarunkat nagyon gyakran tekintik valamiféle válogatottnak — mintha valamelyik felső szerv elhatározta volna, hogy kiválogatja a legjobb magyar zenészeket a zenekarokból. Ez is meglepett, hiszen magánkezdeményezés a miénk, és azokat hívtuk el, akik nekünk személy szerint megfelelőnek tűntek. Ha holnapután valakinek eszébe jut, hogy egy másik zenekart hívjon össze, esetleg a Fesztiválzenekar tagjaiból is, az is válogatott lesz. Minket senki sem nevezett ki szövetségi kapitánynak. Úgy éreztem, mintha a zenésztársadalom nem volna hozzászokva ahhoz, hogy privát kezdeményezésből is elindulhat valamilyen szelekció, nemcsak az állam kezdeményezéséből. — Mindenki úgy tudja, hogy a Fesztiválzenekar Fischer Iván és Kocsis Zoltán kezdeményezése. Valójában mi is benne a te szereped, Zoltán? Csakugyan volt valamilyen közös víziótok, aminek a megvalósítására szövetkeztetek, vagy pedig a te neved inkább csak amolyan cégére a boltnak? KOCSIS ZOLTÁN: Cégtáblának lenni — ez sem éppen lealázó szerep, hiszen az ember nem adja a nevét olyan dolgokhoz, amelyekben nem hisz, vagy amelyeket nem tart jó ügynek, a szónak pontosan a társadalmi vonatkozásában. De itt nem erről van szó. A zenekarok megreformálásának lehetősége, azt hiszem, bennem, jóval korábban fölmerült, mint Ivánban. Már 1970 óta szilárdan hiszem, hogy itt reformot kell, sőt, lehet végrehajtani. Kitűnő zenészeink vannak. Hittem a körülmények megváltoztathatóságában is. Mármost, amikor a Fesztiválzenekar ötlete — persze, még jóval a megalakulás előtt — fölmerült, sokáig elleneztem, mert nem hittem, hogy évi háromszor tíz nap elég zenekari kultúra — hogy is mondjam csak — kifejlesztéséhez, még ha a fejlődés ugrásszerű is, nem szerves és folyamatos. De aztán arra gondoltam, hogy adott esetben egy fecske is csinálhat nyarat. Valamiféle avantgard dolgot sejtettem meg ebben. Avantgard annyit jelent, hogy „valami előtt járó csoport" — tehát igenis elébe kell menni a dolgoknak. És ha természetes módon nem születik világszínvonalú zenekar, akkor be kell avatkozni. Valami olyasmire gondolok, mint amikor mérsékelt égövön előidézik a trópusi éghajlatot, és akkor beérik a banán. Ettől ott még nem lesz trópusi az éghajlat, de az emberek legalább megízlelik a banánt, és megtudják, milyen is az. Akkor is, ha az a banán nem banán-banán a szónak abban az értelmében, ahogy a Fesztiválzenekar sem zenekar-zenekar. De legalább hallották, és nem kell a Concertgebouw-nak idejönnie ahhoz, hogy azt mondhassuk: „Hű, ha nekünk ilyen zenekaraink lennének" — Hát hű! Ha csak olyan zenekaraink volnának, legalább három, mint a Fesztiválzenekar. Akkor nem is volna szükség Fesztiválzenekarra. — A Fesztiválzenekar nem mindennapi módon lát hozzá zenei céljainak megvalósításához. Mint láttuk, nem mindennapi a kapcsolata környezetével — a magyar kulturális intézményrendszerrel, általában pedig magával az egész kulturális élettel sem. Mármost, mi a helyzet a zenekar belső életével, azzal a bizonyos demokratikus kísérlettel? Egy tavalyi interjúdban azt mondtad, hogy a helyedet idővel átadod egy választott igazgató testületnek... FISCHER IVÁN: Valóban, demokratikus szervezetet szeretnénk létrehozni, amely dönt a zenekarral kapcsolatos mindenféle jogi, anyagi és működési kérdésben. A legfelsőbb döntéshozó szerv a zenekar közgyűlése. Zenei tekintetben viszont abszolút diktatúrát szeretnék létrehozni. El szeretném kerülni a zenekar és a karmester között az egész világon megtalálható munkaadó-munkavállaló viszonyt, amiben a szakszervezet pontosan meghatározza a különböző határokat, és aminek szerintem a művészi munkában egyáltalán nincs helye. A diktatúrát azonban nem szabad átvinni a szervezeti életbe. KOCSIS ZOLTÁN: Nem bizony. Demokratikusan szeretnénk működni, és ez azt jelenti, hogy legyen a zenekarnak öntevékeny vezetősége, amely azt mondhatja, hogy kérem, ha Claudio Abbado vagy Carlos Kleiber hajlandó idejönni, akkor jöjjön ide. S akkor legyen Iván arra az időre csak betanító karmester. S mint a Magyar Hírlapban mondtam, adott esetben Ferencsik Jánost is nagyon szívesen látnánk. Miért is ne? FISCHER IVÁN: Olyannyira nem, hogy ezért a következő megoldást képzeltem el. A zenekar, a legfelsőbb döntéshozó szerv választ magának művészeti vezetőt, aki művészeti kérdésekben teljhatalommal rendelkezik. Ezt a művészeti vezetőt aztán — ahogy te is mondtad — a zenekar kétévenként leválthatja, és mást hívhat helyette. Mindezt az alakuló közgyűlés után lefektettük egy egyesületi alapszabály-tervezetben, és egyesület-alapítási kérelmet adtunk be a Művelődési Minisztériumba. Mihelyt megkapjuk a jóváhagyást, és hivatalosan bejegyzett egyesületté válunk, érvénybe lép az egyesület alapszabálya, és összehívhatjuk az első közgyűlést. Ennek már akár az is jogában áll, hogy Zoltán helyett és helyettem más művészeti vezetőt, illetve más vezető karmestert válasszon. MALINA JÁNOS 9