Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Bácskai Tamás: Egyensúlyozunk

Egyensúlyozunk A hetvenes évek végén az EGYENSÚLY — így csupa nagy betűvel — visszakerült köznapi közgazdasági szókincsünk leggyakrabban hallott és használt kifejezései közé. Visszakerült, hiszen az 1946-os stabilizáció után is gyakran foglalkoztunk a vásárlóerő — szakszerűbben: a fizetőképes kereslet — és az árualap, a kínálat közötti egyensúly fontosságával a forint értékállandóságának megőrzése szempontjából. Mostanában külgazdasági egyensúlyunk van a figyelem homlokterében: a külföldnek teljesítendő kifizetéseink és az onnan különböző formákban — áruellenértékként, hitelként stb. — származó bevételeink összhangja. S azt is tudjuk, hogy az előbbi egyensúly függ a belföldi gazdaság, ezen belül jelentős mértékben az államháztartás egyensúlyától. A gazdasági egyensúly tehát sokféle síkon, vetületben mérhető, s különböző előjelű, az egyensúlyi helyzettől fel-, illetve lefelé eltérő értékek, többletek és hiányok egymást kiegyensúlyozó, vagyis zérus értékű egyenlege. Lényegében azóta, amióta a közgazdaságtan önálló tudományként létezik, a gazdasági egyensúly s annak feltételei vizsgálódásainak középpontjában állnak. Tudományágunk egyik alapítója, Adam Smith szerint a piac „láthatatlan keze", a sok önös érdek ütközésének eredője teremti meg a kívánatos egyensúlyt. Marx számszerűen mutatta be A tőkében a bővített újratermelés egyensúlyi feltételeit, Leontief ökonometriai eszközökkel, statisztikai adatokra támaszkodva tette ugyanezt. Századunk második felében azonban „a tagadás lábát megveti". Kornai János Anti-Equilibrium című, 1971-ben megjelent könyve és a szerző követői szerint az egyensúly a gazdasági valóságban időben soha és térben sehol sem valósult meg, s így csak gondolkodási kategóriája a gazdaságot leíró s azzal szemben követelményeket támasztó verbálisan kifejtett vagy matematikailag megfogalmazott modelleknek. Erről a kérdésről Bródy András így írt tavaly megjelent Lassuló idő című könyvében: „Igaz, maga az egyensúly soha nem figyelhető meg. Az egyensúly hiánya azonban pompásan megfigyelhető és leírható jelenség... Hasonló ez a kötéltáncos egyensúlyához, aki soha, egy pillanatra sincs szó szerint „nyugalomban", mert állandóan egyensúlyoznia kell kibillenését az igencsak labilis egyensúlyi helyzetéből. De azért aligha állíthatjuk, hogy ez az egyensúly nincs, nem is lehetséges és nem fontos a kötéltáncosnak." A kötéltáncos hasonlat azért is találó, mert a gazdasági tevékenység folyamat, s az egyensúly, vagyis az egyenlőség: álla-2 pot, mégpedig különböző, első látásra elszigeteltnek tűnő nagyságok között, mint kereslet és kínálat, beruházás és megtakarítás, külföldi követelések és tartozások stb. Olyan viszonyban állnak egymással, mint a mozifilm és az állókép. Vagyis a lényeges a mozgás, melynek során mindig eltérünk az egyensúlytól, hogy újból feléje haladjunk. E mozgás során lehet eltűrhető egyensúlyhiány: amikor van „visszaút", nem hull le a kötéltáncos, s van el nem tűrhető. Az utóbbi a gazdasági életben, abban nyilvánul meg, ha valamely ország kénytelen kérni adósságai átütemezését; ha a nagy fizetőképes kereslet és a hozzá képest viszonylag kisebb kínálat jelentős inflációban válik egyenlővé egymással és így tovább. Ráadásul, akárcsak a kötéltáncosnál, egyetlen tagjának — fejének, kezének — a túlnyúlása a „megengedetten" — „egyensúlyhiánya" — veszélyezteti egyébként nyugalmi helyzetben levő egész testének egyensúlyát. A mi külgazdasági egyensúlyhiányunk úgy alakult ki, hogy 1974 és 1978 között a belföldön megtermelt nemzeti jövedelemnél lényegesen többet használtunk fel. Ezt a kivitelünk értékénél nagyobb behozatal tette lehetővé; a külkereskedelmi áruforgalom behozatali többlete 1978-ban volt a legnagyobb: megközelítette a 60 milliárd forintot. Ez 1978. évi nemzeti jövedelmünk 11 százalékát tette ki. A különbözetet hitelek felvételével fedeztük. Eként ellensúlyoztuk a veszteséget, amely abból keletkezett, hogy az olajárrobbanás nyomán mintegy 20 százalékos rés alakult ki importáraink és exportáraink között. így fenntartottuk a korábbi gazdasági növekedési ütemet, sőt, különösen magas felhalmozást (beruházást és készletemelkedést) alakítottunk ki máris jelentős \ életszínvonal-emelkedés mellett. Magunk láttuk be 1978 végén, s nem a nemzetközi tőke és pénzpiac kényszere alatt, hogy „az önkorlátozás dönti el, ki a mester" („in der Begrenzung zeigt sich erst der Meister" — mondotta volt Goethe János Farkas). Az MSZMP KB 1978 decemberi, a kongresszus által is megerősített határozata két, feltétlen elsőbbséget élvező célt jelölt meg: a külgazdasági egyensúly javítását és az elért életszínvonal megőrzését. Önelhatározásunkból kezdtük meg mozgásunkat a külgazdasági egyensúly helyreállításának irányában. Fokozatosan csökkenteni kellett a megtermelt nemzeti jövedelmet meghaladó belföldi felhasználást, s a megtermelt nemzeti jövedelem korábbinál nagyobb részét kellett külpiacra vinni. Ez az út a belföldi egyensúly javításán át vezetett. Lényegesen mérsékeltük a túlméretezett beruházási költekezést. Hasonlóan jártunk el a túlzott készletfelhalmozás tekintetében is. Csökkentettük a nyomott keresletű világpiacon a külső értékesítési lehetőségekkel alá nem támasztott gazdasági növekedési ütemet, s ezzel javítottuk a munkaerőpiac egyensúlyát. A költségvetési egyensúly elsősorban a dotációk csökkenése révén javult. A fizetőképes keresletet úgy alakítottuk, hogy megőrizzük egyensúlyát a fogyasztási árualappal, s ezzel biztosítsuk az ellátás zavartalanságát. Külgazdasági egyensúlyunk javulását elsősorban a lassan növekedő nemzeti jövedelem újraelosztása révén értük el: csökkentettük a felhalmozás és növeltük a fogyasztás arányát. Ez együttvéve mérsékelte a nemzeti jövedelem hazai felhasználását. Ehhez azonban hozzájárultak — s mind fokozottabban érvényesülnek — a gazdaságosabb energia- és anyagfelhasználási erőfeszítések. Ezt az irányzatot jól kifejezi, hogy 1978 és 1982 között gazdaságunk kőolaj felhasználása mintegy 20 százalékkal, a fűtőolajé 40 százalékkal, a fenyőfűrészárué több mint egynegyedével csökkent. Kisebb lett a nemzetgazdaság importigényessége is: a csökkenő behozatal ellenére a megtermelt javak nagyobb részét exportáltuk. így a külkereskedelmi áruforgalom behozatali többlete gyorsan leépült. 1982-ben és 1983-ban már kiviteli többletet értünk el. így nyert devizabevételeinkből nemcsak megállítottuk az eladósodás folyamatát, hanem meg is fordítottuk azt: adósságállományunk csökkent. Erre olyan világban voltunk képesek, amelyben negyven ország, köztük több szocialista ország, adósságainak átütemezését kérte. Olyan világban, amelyben sok ország csak tömeges munkanélküliség árán, a termelés visszaesése közepette tudta fizetőképességét megőrizni. Mi fenntartottuk a teljes foglalkoztatottságot, s öt esztendő alatt 7 százalék gazdasági növekedést értünk el. Ám távol áll tőlünk az elégedettség. Eredményeink jórészt defenzív gazdaságpolitikának, a hazai kereslet és az import visszafogásának gyümölcsei. Itt az ideje az offenzívának: nemzetközi kínálatunk javítása, jobb összetétele, költségeink mérséklése legyen a külgazdasági egyensúly javításának fő eszköze. Magyarán: versenyképességünket kell fokozni. A versenyképesség műszaki fejlesztést igényel; ehhez a jelenleginél magasabb felhalmozás és — számos területen — nagyobb import kívánatos. Nem szabad tehát megelégednünk a lassú növekedéssel, amely nem ad elegendő elosztható erőforrást. Ez tövises út! Lendületesebb fejlődési pályára kell áttérnünk. Ilyen fejlődést csak a nemzet szellemi és fizikai energiáinak mozgósításával érhetünk el. A gazdaságirányítás korszerűsítése ezeknek az energiáknak a felszabadítását szolgálja. BÁCSKAI TAMÁS