Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Silló-Seidl György: Orvosok és kontárok

Orvosok és kontárok PÁLYÁM KEZDETE 1944. december 27. Összeszorulva ültünk a légópincében. Még jobban egymáshoz szorultunk, amikor valami robbanást hallottunk fölöttünk. Gránát talán? Kapkodó futás váltotta fel a csendet. Erre mi is kimerészkedtünk a pincéből. Vagy a kíváncsiság kergetett fel? Nem tudom, de pillanatok alatt rájöttem az izgalom okára. Szovjet főhadnagy feküdt a falhoz lapítva. Eszméletlenül. Habozás nélkül felkaptam a fagyos, havas földről, a vállamra vettem, és bevittem az egyik lakásba. Pokrócot raktam alá, kinyitottam a zubbonyát. Tüzet raktunk. Közben többször megtapintottam a pulzusát. Éreztem az egyenletes lüktetést. Tehát élt a tiszt. „Elsősegélynyújtási" tudásom ezzel ki is merült. A főhadnagy hamarosan magához tért. A többiek örömrivalgásban törtek ki. A sokk legyőzését nekem tulajdonították. Ettől kezdve „vracs", orvos, lettem. Hiába tiltakoztam ellene. Nagy becsben tartottak, és úgy vigyáztak rám, mint a hímes tojásra. Sohasem engedtek elvinni, noha házunkat hamarosan „férfiatlanították". E körülménynek köszönhettem, hogy nem lettem hadifogoly. Vagyis: az orvos a legnehezebb körülmények között is privilégiumot élvez. Mert szükség lehet rá. Filozopterre nem. Ha tehát „privilegizált" ember akarok lenni, s ki tudja, milyen idők következnek, akkor jobb lesz, ha felhagyok dramaturgiai tanulmányaimmal, és átiratkozom orvostanhallgatónak. Drámára ott is felkészülhetek. Közben láttam, hogy az utcákon mozgó férfiak mind vöröskeresztes karszalagot viseltek. Nem is tudtam, hogy ennyi orvos lakik a környékünkön. Szomszédunk, Hechtl János, belgyógyász volt. Megmagyarázta nekem, mérgesen, hogy azért jár mindenki karszalaggal, mert azt hiszik, hogy ez biztosítja szabad mozgásukat. Ami többé-kevésbé így is volt. Elmeséltem Jancsi bácsinak az élményemet. A belőle levonható következtetést, amit én csak éreztem, ő kimondta: „Jobb is lesz, ha orvosnak mégy. Úgy látszik, van érzéked ehhez a pályához." Lehet, gondoltam. A vértől nem irtóztam. Ezt tudtam, mert középiskolás koromban, amikor csak tehettem, velem egykorú barátaimnál dolgoztam, szüleik hentesüzemében. A kicsontozás, a belek tisztítása nem undorított. Örömmel követtem tehát Jancsi bácsi tanácsát, aki már másnap magával vitt a Margit Kórházba, és ott átadott a sebészeknek mint orvostanhallgatót. Nehogy hazugságon érjék, 1945 márciusában, az első adandó alkalommal, átiratkoztam az orvoskarra. A háború, úgy látszik, másnak is „kinyitotta" a szemét. Osztálytársammal, Gy. Jancsival találkoztam a quaesturán, kezemben az orvoskari beiratkozás kék íveit szorongattam. Az övében a narancssárga filozófiakariakat láttam. Jancsi történelem-földrajz szakos tanárnak készült. — Te mit csinálsz? — bökött a papírjaim felé. — Átiratkoztam az orvosira. — Megőrültél. Éppen te. És miért? — Mert okosabb. Jancsi a szemembe nézett. Sok próbát álltunk ki együtt. Édesapja, bátyja is orvos volt. Éppen ezért akart ő más szakmát választani. Hirtelen sarkon fordult, kék íveket vett, rr$jd beállt mögém. Szótlanul. O is orvos lett. Miattam. De persze, ez nem ment minden zökkenő nélkül. A zökkenőt elsősorban az átállás jelentette, az élettelen anyagról az élőre. Az állat húsát kaszabolhattam, ahogyan akartam, hiszen felvágottat csináltunk belőle. Ez emberre nem vonatkozhatott. Sőt, tudomásul kellett vennem, hogy ténykedésemmel fájdalmat okozhatok még akkor is, ha ezzel a beteg javát szolgálom. „Ábrándozásomból" hamarosan átvezettek a valóságba. Míg az egyetemi előadások elkezdődtek, tovább dolgoztam a Margit Kórházban. Vagyis még nem is voltam „gyakorló" orvostanhallgató, amikor elkezdtem orvosi gyakorlatomat. Méghozzá intravénás injekcióval. Egyik nap a műtőasztal mellől néztem ,,hasba", vagyis egy hasi műtétnél kíváncsiskodtam, amikor bejött az egyik diakonissza (mint ápolónők szolgáltak), és orvos után nézett. Infúziót kellett valakinek beadni. Miután senki sem volt a „fedélzeten", azaz szabadon, Pataky Pali felém bökött a hasból: „Vigye őt". Rögtön közöltem, hogy nekem fogalmam sincs róla, hogyan kell a vénát megkeresni, de Pali „egyszer úgy is el kell kezdeni" jelszóval utamra bocsátott. Nyilván azzal a hátsó gondolattal, hogy ha nekem nem sikerül is, a rutinos nővér úgyis beadja az infúziót. Ma is világosan látom annak a kövér asszonynak a könyökhajlatát, aki az első áldozatom volt. Szerencsére, ő ezt nem tudta. De a nővér igen. Ferde szemmel nézett rám, amikor a tűt a kezembe vettem. „Szerencsétlen beteg" mondta a pillantása, s én is ezt éreztem. „Dehát" mondtam magamnak, „egyszer valóban el kell kezdenem valakin". S ezzel anélkül, hogy vénát éreztem vagy láttam volna a zsírpárnában, vakon beledöftem a tűt. Minden kitapintás, minden műfogás nélkül, ami a vénát tapinthatóvá teszi. Mondanom sem kell, hogy a nővér csodálkozásánál csak az enyém volt nagyobb, amikor a tűből csöpögni kezdett a vér, jelezvén, hogy jó helyen jártam. Ránéztem a nővérre. Elismerést vártam, de zord arca rezdületlen maradt. Miért is dicsért volna? Hiszen semmivel sem tettem többet, mint amit kellett. De „ügyességemet", ami csupán szerencse volt, tudomásul vette. Másnap már kérdezés nélkül engem hívott az ott ténfergő idősebb medikusok közül. Ezúttal egy lesoványodott férfi betegnek kellett az infúzió. Ahogy megláttam a karján a szinte hivalkodóan kiálló ereket, már el is könyveltem magamban a sikert. Azonban a 37.(!) eredménytelen szúrás magamhoz térített. A nővér kivette kezemből a tűt, s egyből beletalált a vénába. Leforrázottan távoztam a kórteremből. De nem adtam fel a „harcot". Az orvosok és nővérek mögé szegődtem, akik intravénásán injekcióztak, és igyekeztem ellesni a tudományukat. A sikertelenség, amely néhány pillanatra levert, átcsapott akarásba, „ez így nem mehet tovább"-ba. Később sem tudtam belenyugodni a „nem megy"be, és ott, ahol mások már lemondtak a betegről, vagy feladták a műtétet, mert „semmi értelme" sem volt bármivel is megpróbálkozni, én nem. Kezdtem magam fontosnak érezni a Margit Kórházban. S minél több feladatot kaptam, annál fontosabbnak. Évekig tartott, amíg rájöttem, milyen kis, tehetetlen pont vagyok. Amikor láttam, hogy semmiféle eszköz nem áll rendelkezésünkre, hogy valakit megmentsünk, legszívesebben lekicsinyítettem volna magam, hogy bele tudjak bújni a sejtekbe, s ott ragadjam nyakon a betegség okkeltőjét. Nyomasztott a tehetetlenség érzése akkor is, amikor a kórházban olyant tapasztaltam, 20 éves fejjel, ami nem nyerte meg a tetszésemet, s mégsem tudtam ellene semmit sem tenni. így például, amikor a sebészek versenyt operáltak. Hogy ki tudja kisebb sebzéssel, rövidebb idő alatt kiráncigálni a féregnyúlványt. Emlékszem arra a 8 milliméteres gomblyukmetszésre, amivel Pataky nyert, s az időre is: 8 perc. S bár tudomásom szerint ez a verseny a beteg számára nem jelentett hátrányt, mégis valahogyan viszolyogtam tőle. Ma már tudom, hogy joggal. A bennem támadt ellenérzés, hogy tudniillik, talán nem is járok helyes úton, 1945 áprilisában megvilágosodott. Túl „magasan" kezdtem el az or-12