Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Stuber Sándor: Perpatvar a Postánál

nék a kézbesítők ma még gyakran eltérő terhelése és eltérő jövedelme. És itt elérkeztünk ahhoz a témához, amely a kívülálló szerint af egész vita kiindulópontja. Mert miből él a postás? A kézbesítők átlagfizetése 3000—3500 forint körül mozog. (Ez nem sok, de tény, hogy munkájuk nem igényel még érettségit sem.) Túlságosan magas nyugdíjra tehát nem számíthatnak az egyesített kézbesítők, mégis ez az egyetlen terület a postán, ahol alig van fluktuáció, szemben a cégen belül máshol tapasztalható, esetenként a 80 százalékot is elérő munkaerőmozgással. Hogyan fordulhat elő, hogy még felsőfokú postai tanfolyamot végzett ember is a kézbesítést választja — háromezer forintos fizetésért? A Postások Szakszervezete ebben az évben országos felméréssel vizsgálta a kézbesítők helyzetét. Többek között arra is szerettek volna választ kapni, hogy mennyi valójában az egyesített kézbesítők jövedelme. Azonban a kérdőívet visszaküldő 3500 postás közül a borravalóra vonatkozó kérdést minden harmadik válasz nélkül hagyta, s a megkérdezettek több mint fele nem vallott be ilyen jövedelmet. Nyilvánvaló, hogy ez a kép nem hiteles. A bér- és jövedelmi viszonyokról szerzett adatok egyébként jelentős különbségeket tártak föl. Ezek háttere azonban nem az eltérő munkaminőség vagy eltérő alapbér, hanem a járatok különböző jellege. Korántsem mindegy ugyanis, hogy a postás a város külső kerületeiben vagy a Belvárosban hordja-e a küldeményeket. Jellemző, hogy a belső kerületekben nincs hiány kézbesítőkben, viszont az új lakótelepeken — ahol természetesen főleg fiatalok élnek — már keresni kell a postásokat. — Nincs mit szépíteni rajta: a Posta borravalós munkahely — tesz „beismerő vallomást" Hadász József, aki sok tízezer kilométert megtett már, cipelve a vállán átvetett bőrszíjról csüngő tele táskákat. — De nehogy azt higgye valaki, hogy a postás csak a pénzt teszi zsebre, és semmit nem csinál érte. Becsülettel ki kell szolgálnia a közönséget, mindenkihez udvariasnak kell lennie, még a legutolsó kocsmatöltelékhez is, ha éppen neki szól a küldemény. Valóságos művészet hosszú ideig úgy intézni a dolgokat, hogy semmi probléma ne legyen, s ha sikerül, közben a postás szinte családtaggá válik. Engem is megszerettek a járatomban, behívnak a lakásba, elmondják a családi problémáikat, s hiába nem érdekel, udvariasan végighallgatom. A legtöbb ember megkönnyebbül, ha elmondja a baját, tehát már ezzel segítek rajta. Az is előfordult, hogy megjavítottam egy-egy háztartási gépet — ilyenkor persze ez hetekig téma az egész házban. Ha mindezt figyelembe vesszük, nem csoda, hogy a lakók többsége úgy érzi: a pénzküldeményből, a nyugdíjból a postásnak is „jár" néhány forint. Hogy a borravaló mértéke meddig terjed, arról persze nincsenek pontos adatok. A Budapesti Postaigazgatóság berkeiben úgy tartják: a „jobb" egyesített kézbesítők körülbelül nyolcezer forintot keresnek havonta. Ennek több mint fele borravalóból, méghozzá a nyugdíjasok (s érdekes módon különösen a kisnyugdíjasok) borravalóiból jön össze. Budapesten mintegy félmillió nyugdíjas él, s nemcsak a rossznyelvek, hanem a Budapesti Postaigazgatóság vezetői szerint is ők tartják el a postásokat. A legtöbb idős ember a város belső (elöregedettnek is nevezett) kerületeiben lakik, de még két, egymással határos járat között is nagy lehet a különbség; az egyikben csak 300, a másikban esetleg 800—1000 nyugdíjas él. Ily módon érthető, hogy aki ezután csak kéthavonta járhatja a jól ismert lépcsőházakat annak nemcsak kényelmetlenséget, hanem anyagi veszteséget is jelent a változás, ha olyan körzetbe kerül váltótársként, ahol kevesebb a nyugdíjas. A különbség akár ezer forintokban is mérhető, hiszen a szóbeszéd nemcsak két-öt forintos borravalókról tud, hanem ötvenesekről, sőt, százasokról is .. . — Mindezt figyelembe vettük, amikor a XI. kerületben is bevezettük a járatváltást — mondja Fábics Miklós. — Az intézkedés főleg a nagy tapasztalatú, idősebb szaktársak érdekeit sértette, hiszen ők dolgoztak, dolgoznak a legjobb járatokon. Most már elmondhatom: tulajdonképpen nagyobb ellenállásra számítottunk. Mindössze tízegynéhány lakó ragadott tollat, hogy panaszos levelet írjon az igazgatóságnak. Mindegyiknek válaszoltunk, sőt, a szórólapokon leírtaknál jóval részletesebb magyarázatunkat 30—40 példányban sokszorosítottuk, de végül ennek még a felére sem volt szükség ... Az ügyet azóta szinte már el is felejtették a postaigazgatóságon. Nem csoda — van gondjuk elég. Mert, bár az elmúlt években sokat javult a kézbesítők helyzete, jó néhány dolog fejtörést okoz a vezetőknek. A budapesti postahivatalokban nagy a zsúfoltság, a helyiségekben az asztalokon kívül szinte semmi más nem fér el. Tudatos tervezés nélkül alakult ki, így korszerűtlen a kézbesítőhivatalok jelenlegi hálózata is. Van olyan kerület, ahol három különböző helyen intézik a levél, a távirat és a csomagok kézbesítését. A fejlesztés célja egyértelmű: lehetőleg minden postai munkát egy hivatal lásson el. Újabb gondokat vet fel Budapest külső kerületeinek dinamikus fejlődése. A XVII. kerületben, Rákoskeresztúron például a jelenlegi kis kézbesítőhivatalban egymás hegyén-hátán ülnek a postások, az épülő lakótelepekre közben mind több család költözik, s így már nem lehet sokáig elodázni az új postahivatal építését. A XII. és a XIII. kerületben ugyancsak hiányzik a kézbesítőhivatal, s fejlesztéseket, beruházásokat terveznek Sashalmon, Pestlőrincen és Újpesten is. Magát a kézbesítést ugyan soha nem lehet gépesíteni, ám a Posta már eddig is sokat tett azért, hogy csökkentse házról házra járó dolgozóinak terheit. Nagy könnyítést jelentett a levélszekrény-rendszer elterjesztése, és ma már csaknem 400 tárolóláda is található a fővárosban. Ezekhez előre kihordják gépkocsikkal a szállítmányt, s a kézbesítő csak a láda kulcsát viszi. Egyre ritkábban találkozni Budapest utcáin bicikliző postással. A kerékpárokat előbb-utóbb teljesen szeretnék kivonni a forgalomból, helyettük kismotorokkal látják el a kézbesítőket. Ezen a téren jelentős eredményeket ért el a Budapesti Postaigazgatóság. Az előírások szerint ugyanis csak annak jár a kismotor, aki legalább 15 kilométert gyalogol járatában, ám a gyakorlatban már a tíz kilométeres útra indulók közül is sokan motorral viszik a leveleket. Sőt, még az ennél rövidebb távú járatoknál is előfordul, hogy motort adnak, figyelembe véve a kézbesítő egészségi állapotát. A postások, persze, arra is gyakran panaszkodnak, hogy jelenlegi szabályzatuk néhány pontja már elavult, s így, ha minden előírást szigorúan megtartanának, bizony éjfél lenne, mire hazaérnének. Például a nyugdíjfolyósítás idején bizonyos összegnél többet (egyébként biztonsági okok miatt helyesen) nem vihetnek magukkal. Ha ez elfogyott, vissza kell térniük a hivatalba, s újra megtenni a gyakran elég hosszú utat. Az igazgatóságon már dolgoznak a postai szabályzat ésszerű módosításán, s a hírek szerint az új előírások lehetővé teszik majd, hogy a kézbesítő betérjen az útjába eső postahivatalba, ahol felveheti a szükséges „pénzkiegészítést". Nincs tisztázva ma még a levelek és a csomagok „viszonya" sem. A küldeményt két kilogramm súlyig levélként is fel lehet adni, s bár a fél kilónál nehezebb leveleket nem lenne kötelező kézbesíteni, az esetek 90 százalékában azonban ezt mindenütt megteszik. — Nem dicsekszem vele, mert szabálytalan, de tény: állandóan magamnál hordom a levélszekrény-kulcsok teljes szériáját (a nullástól a 24-esig), hiszen egy-egy nagyobb küldemény egyszerűen nem fér be a szűk nyíláson — mondja Nap Gábor. Érthető, hogy a közvetlen főnökök szemet hunynak az ilyen és ehhez hasonló apróbb szabálytalanságok felett. Hiszen ők hallják, hogy milyen szavakkal veszi át napi, kézbesítésre váró szállítmányát az a postás, akinek a kezébe nyomnak vagy 10—15 vastag borítékot is, bennük a szép kivitelű, de súlyra sem csekély National Geograficcímű folyóirattal ... 20