Budapest, 1983. (21. évfolyam)
12. szám december - Varannai Aurél: A régi „Róma”
^OIHISMERET5 esi házába. Itt fészkelt egyik ismerősünknek a csónakja is, amellyel 8—9 éves koromban először szálltam a Dunára. Ide kötöttük be bátyámmal mi is az első csónakunkat, amelyet egy akkor nagy sikerű film hatása alatt „Xaxának" kereszteltünk. Gyönyörű, csak kissé nehéz, kétpárevezős ébenfa csónak volt, rézveretekkel. Nem is eveztünk feljebb a Dunán, csak a Római-partig — vagy szembe: a Lídó-szigetig, amelynek homokzátonyán jól esett a sütkérezés. A Római-parton akkor egyetlen kőépület volt: szép, oszlopos nyaraló — annak a volt népjóléti miniszternek, Benárd Ágostonnak a tulajdona, akinek kezét 1920-ban elátkozta az ország népe, mert rá hárult az áldatlan feladat, hogy aláírja a trianoni békeszerződést. Valamivel feljebb volt egy fabódé, a „Viharos" nevet viselte, ez volt az egyetlen menedék, ahol az evezősök kiköthettek egy pohár sörre. 1919-ben minden megváltozott. A Tanácsköztársaság idején a „fehér pénz" járta. Nevét onnan kapta, hogy csak egyik oldalán volt nyomás — a hátlapja fehér volt. Á fehér pénzért jóformán semmit sem lehetett kapni. Aki valamit venni akart, annak elő kellett szedni eldugott „kék pénzét" — vagyis: a régi osztrák—magyar koronát. Csak a Római-parton akadt néhány elszánt fiatalember, aki csónaképítésre adta a fejét, és fehér pénzért árusította csónakjait. Volt is forgalmuk. Utazni nem lehetett, még a Balatonra sem — fehér pénz pedig volt bőven. A pestiek megrohanták a római-fürdői csónaképítőket — és rövid idő múlva az addig néptelen Dunát ellepték a vadevezősök. 1919-ben egyszerre tömegsport lett az evezés, a vadevezősök száma egyre nőtt, s a két háború közötti években lassanként már ezrével lapátoltak a Duna habjain. És fellendült a Római-part: egyre-másra épültek a kukoricások tövében a kis fabódék, ahol kolbászt, sört, miegymást lehetett kapni. Az első élelmes „kisvállalkozó" Nap néni volt. Pompásan hűtött söre felejthetetlen. De ahogy szaporodtak a kis bódék, drágább lett a kolbász, áporodott a sör. A vadevezősök tömege pedig egyre nőtt. Elmúlt a mi időnk, pioníroké, első vadaké. Mi még leheveredtünk a néptelen parton, a kukoricások tövében, szalonnát sütöttünk — vagy egy-egy cső kukoricát, amit az éber sváb gazda orra előtt törtünk le óvatosan. Vasárnaponként a Lídósziget homokját is ellepték a Pestről, Újpestről érkező evezősök. A Római-part addig járatlan göröngyeit felverte az autók pora. Már hajójárat is indult oda vasárnaponként. Vállalati üdülők épültek a parton — az első az Egyesült Izzó sporttelepe volt, majd a Nemzeti Banké következett. Az ócska barakkok eltűntek, de azért a Római-part elég elhanyagolt maradt. Az én ifjúságomban még éppen ez volt a vonzó. És az, hogy még kék volt a Duna. Vígan úszkálhattunk a Római-parton, a Lídó-szigeten. Vagy a partra húztuk csónakjainkat, és leheveredtünk a kukoricások tövében — lehet, hogy még a nap is szebben sütött 1910 körül? Vagyis tízéves koromban?
