Budapest, 1983. (21. évfolyam)
12. szám december - Pukánszkyné Kádár Jolán: így éltünk a század elején
Száznyolcvanhat lépcsőn mentem le... vasárnap volt, nem tolongtak turisták, csend és áhítat honolt, míg felcsendült a nagymise zenéje: Ódry Lehel s az Operaház több tagja énekelte valamelyik bécsi klasszikus művét. Az élmény rokon volt azzal, amit a temesvári barokk dómban hallottam, bár ott nem operaénekesek, hanem kispapok énekeltek. Az akkor új, alig négyéves Halászbástyáról pillantottam meg először a Dunát, Pest panorámáját, az Országházat, a Bazilika kupoláját és a barokk templomtornyokat. Mindez elszédített, de a reggeli élmény után már nem volt csoda. Aztán a Lánchídon gyalog mentünk át Pestre, megnéztük a Bazilikát, amely — ugyancsak hosszú vajúdás után — nemrég kapta meg végleges formáját. Csak nagy méreteivel hatott rám, egyébként sötétnek és idegennek találtam. Amit azután láttam, zavarosan gomolygott bennem: a virágárusok az utcasarkon, messze sárgálló mimózáikkal, a lovas csendörök a forgalmasabb pontokon. így értünk a Nemzeti Múzeumba. Végignyargaltunk a nyitva levő tárakon, 'HONISMERET' melyekből csak az ásványtárra emlékszem, abból is csak a gyermekfej nagyságú óriási ametiszre, amely aztán 1956-ban az egész ásványtárral együtt elpusztult. Hogy miként kerültünk haza — szigorúan gyalog —, már nem tudom. Elvben azért gyalogoltunk, hogy többet lássak, valójában azért, hogy megtakarítsuk a villamospénzt, ami kettőnknek egy vagyon, húsz krajcár lett volna. Hivatalosan már koronában és fillérben számoltak, gyakorlatban még forintban: egy forint két korona, egy krajcár két fillér volt, a húszfillérest „hatosnak" mondtuk. Kétkoronás és kétfilléres pénzérmék is forgalomban voltak. Lehetett ugyan tízdarabos villamosjegyfüzetet kapni, így egy jegy nyolc krajcárba került. Külön ára volt a vonaljegynek, átszállónak, szakaszjegynek. Bonyolította a helyzetet, hogy a villamosközlekedés két különböző társaság kezében volt: a BKVT, a Budapesti Közúti Villamosság Társaság, amit a pesti néphumor Budapestieket Kínzó Villamos Taligának oldott fel, sötétbarna kocsikkal közlekedett; a Városi Villamos pedig sárga kocsikkal. Mindenikre külön jegyet kellett váltani. Volt ugyan a kétféle villamosra átszállójegy is, a „városi átszálló", de ilyen drága dologról nem is álmodhattunk. így hát félholtan estem be a Logodi utcai lakásba. De alig költöttük el a töltött paprikát és szilvás lepényt, újra kezdődött a városnézés. Persze, ez is gyalog, de már csak Budán, lassúbb tempóban, egyedül Mixich nénivel. Temetőlátogatás volt Mixich néni szokásos vasárnapi programja. Végigjártuk a régi budai temetőket, melyek azóta már nincsenek; de az ő hozzátartozói ezekben nyugodtak. A ház mellett futó lépcsőn leereszkedtünk a Krisztina körútra. Szemben a Vérmező sarkával állt még a romantikus stílusú Karácsonyi-palota, Szerb Antalnak a Marslakók számára írt pes.i útikalauza szerint olyan eleganciával, aminővel csak Londonban találkozunk. Itt szállt meg 1910-ben pesti látogatásakor a spanyol király, akinek tiszteletére aranyozott díszkaput emeltek az Andrássy úton. Mi is néztük anyámmal a bevonulást. A Karácsonyi-palotát 1938-ban lebontották, s kis híján erre a sorsra jutott a mellette álló Áldásyház, a mai Magyar Színházi Intézet is. S ha arrafelé sétálok, sokszor eszembe jut, vajon az ostrom alatti bombázás pusztított-e többet rajta vagy az emberi értetlenség? De akkor még állt a Karácsonyipalota azóta kiirtott gyönyörű parkjában. A Krisztina-templomot bódék vették körül, itt volt a piac. A Zöldfa vendéglő, a híres budai kiskocsma már akkor is létezett, szemben a Mészáros utca sarkán egy kis egyemeletes házban. Kissé arrébb az Öreg Diófa és még tovább a Márványmenyasszony, amely nevét Heroldnak a Nemzeti Színházban játszott sikeroperájáról kapta, róla nevezték el a Márvány utcát is. Ugyanabban a házban működött Rosband fényképész, kirakatában első áldozási, esküvői és egyéb népes családi képek. A Szilágyi Erzsébet Gimnázium akkor még fenn volt a Várban. Először a mai, azóta többször átkeresztelt Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi út között fekvő, a két világháború közt felszámolt Vízivárosi temetőbe mentünk. A lélegzetem is elakadt a gyönyörűségtől. Ott álltam a reggel az ablakból látott hegyek tövében, a hatalmas fák alatt, mellettük már félig készen az Új Szent János Kórház. Aztán átgyalogoltunk a Csörsz utcába, s az azóta a szomszédos Németvölgyi temetővel együtt parkká alakított Tabáni temetőben megnéztük Virág Benedek s a Buda 1848-i ostromakor elesett honvédek sírját; a Németvölgyi temetőben, melyben akkor még temettek, virágot tettünk Mixich néni fiatalon elhunyt lánya sírjára. De a városnézésnek ezzel még korántsem volt vége. Sokáig sétáltunk a Vérmező körül, amely akkor még valóban mező volt (csak 194S után parkosították). Zárt füves térség, a közös hadsereg tulajdonában (Generalwiese); főképp lovaglótérnek használták, s a közönség elől le volt zárva úgyannyira, hogy még keresztüljárni sem lehetett rajta. Ahogy elhaladtunk az Attila körút akkor még földszintes házai mellett, Mixich néninek szinte valamennyi lakóról volt valami története. Budai lévén, ismert mindenkit. Egy itteni vendéglős lányaként született, s budai is maradt mindvégig. S ebben nem állt egyedül. Mixich néni sose ment át Pestre. De minek is ment volna! Budán minden volt. Hétfőn az akkor még a Rudas fürdőtől a tabáni templomig terjedő Döbrentei téren — mert a régi Eronnan pillantottam meg a Dunát, Pest panorámáját