Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Fábri Péter versei

Epistola R. A.-hoz Fábri Péter versei Épp tucat éve, barátom, az első látogatásnak. Hány tucat év adatik még? Egy? Kettő? Lehet: egy sem. Bántás-foltokkal lepecsételt régi barátság: kopva kitűnik a fénye, de könnyebben szakad akkor. Ez nem a hittől fénylő tervek igézte kamaszkor, mégis rójuk az utcákat ma is, emberi mását őrizvén tűnt állapotoknak: ahol ma a metró zúg el alattunk, ott még villamoson döcögött két eltűnt-s-itt-van-lény, aki voltál és aki voltam. Még hatvanhatoson jártunk a Lukács uszodába, még nem volt Komjádi, feszített víz meg effélék. És ha a távoli Nagyvárad tér volt uticélunk, végigvitt a hatos busz; azon sem volt panoráma-ablak még akkor; stuka járt a Körúton; a város épül, látod, csak minket rombolnak a tűnő évek, az áremelések, a musz-munkák, a kudarcok. Meghalt Dédmama és Suri: töltve az űrt, mi mögöttük támadt, élek tán e szobákban, mit csoszogás uk tölt be ma is még. Épp ily mínusz-helyre kerültél, hogy Nana elment; Zsófi kocsin tépett a halálba, s nem vagy már, aki addig voltál. És Piri télen éppúgy, százötvennel. S néznek a titkok egéből holt nagyanyák s szeretők. És néma szemünkben az emlék. Rójuk az utcákat, jelenünkben is úgy-ahogy otthon volnánk tán, de az utcák visszasietnek a múltba. Rójuk az utcákat, de szavunk elakadna, ha róluk kéne beszélnünk — én is azért a papírnak idézem tűnő életüket, míg tűnő életeinkben napra nap újabb emlék-luk szakad; emberi mását őrizvén tűnt állapotoknak, 'csöndesedően járjuk az éjek üres Budapestjét; tudva a múltat. Eos Ellebeg angyali-könnyen az utca, no nézd, s vele tűnik gépkocsi, járda, sofőr, gyalogos, kirakat, kukabúvár, flaszter, nagymama, táska, szatyor, kapu és kapuoszlop, műmárvány, gipsz, tégla, panel, szerelem, pofon, alvás, ellebeg angyali-könnyen az utca a hajnali ködben. Ellebeg angyali-könnyen az utca, a hársfa, platánfa, lombkoronák örvényként szállnak a tünde magasba, arcok válnak el arctalanuktól, s lepke-röpetben szempillák verdesnek szárnyként, föl a magas égbe — mind-mind elszáll csöndben; szökken az utca a ködben. S így lebeg el majd létünk is; ma e hajnali álom. Könnyen tűnünk mind, pihe-könnyen fúj el a szellő, kellő órában jött szellő; nem vihar az! Mint hajszálunk, úgy lebeg el az utca a ködben, a csöndben, s így lebeg el, ha velünk lebeg el, mikor ellebegünk majd. 19