Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Kárpáti Miklós: Egy regénye mindenkinek van

Medgyessy Ferenc: Magvető — Nem terhelik túl a lektorokat a kiadatlan művek? — Havonta általában 7—8 műről készítenek jelentést. És nem mindegy, hogy az a jelentés szerkesztői vagy lektori munkáról ad számot. Megint más egy értéktelen regényről és egy igényes verseskötetről véleményt írni. Összesen 17 lektor-szerkesztő dolgozik a magyar irodalmi szerkesztőségben. Világirodalmi kiadványainkat és a Rakéta Regényújságot külön-külön szerkesztőség gondozza, készíti. — Nincs hiány lektorokban? — Szerencsénkre nincs. Pedig nem könynyű a munka. E munkakörre bölcsész diplomával pályázhatnak a jelentkezők. Érdeklődő mindig bőven van, alaposan kipróbáljuk a jelentkezőket. Többnyire még egyetemista korukban megbízzuk őket próbalektorálással, s csak a legmegfelelőbb fiatalok kerülhetnek a Magvetőhöz. — Milyen szempontok alapján formálnak véleményt a lektorok? — Nagyon nehéz a lektori munka egyes elemeiről külön-külön beszélni. Rendkívül összetett tevékenység ez. Nemcsak esztétikailag kell elemezni a művet, hanem ideológiailag, politikailag, eszmeileg is. Mérlegre kell tenni: mit mond, mit sugall korunknak, a mai olvasóknak? Az alkotói folyamat sohasem csak csúcsokból áll. Ilyenkor dönteni kell, igény van-e olyan művek közreadására, amelyekről az első pillanatban tudjuk, hogy nem maradandók. A kísérletezőknek sem szabad útját állni. A lektor felelőssége, hogy egyetlenegy értéket se hagyjon veszendőbe menni. — Hogyan honorálják a lektorok, szerkesztők felelős munkáját, teljesítményét? — Rosszul. Fizetésük messze elmarad azokétól, akik lapot, újságot szerkesztenek, sőt, még a pedagógusokénál is jóval alacsonyabb. Tudom, hogy kevés a pénz. Mégis az a véleményem, érdemes lenne munkájukat jobban megbecsülni, hiszen mindössze néhány száz emberről van szó. — Igaz-e, hogy Magyarországon Dunát lehetne rekeszteni költőkkel? — Valóban sok a költő. De ez nem új jelenség, a magyar irodalomra ez mindig jellemző volt. Az elmúlt években pedig divatbajött a memoárirodalom. Persze rendkívül sok a dilettáns, kiadhatatlan munka. — Mi ennek az oka? — Napjainkban mind több a nyugdíjas. Érthető, hogy mind többen érzik úgy: „Az én életem kész regény". A XX. század történelme minden alapot megad ehhez. Ez azonban még nem elég ahhoz, hogy irodalmi mű szülessen. Az élettörténetet meg is kell tudni írni. Nem elég a személyes sorsot regisztrálni, az általános érvényű összefüggéseket is érzékeltetni kell. Rendező elvünk: amit megírtak már a korról jobban, azt ne ismételjük. Sajnos, egyre gyakoribbak a telefonok, a levelek, amelyekben felajánlják, hogy megírják az életüket. Nem kellemes a szerkesztő helyzete, amikor tapintatosan, az emberi érzékenységet nem sértve, nemet kell mondani. — So versek? — Velük talán még több a gond. A vers közismerten szubjektív műfaj. Hogyan lehet akkor objektív mércét találni hozzá? A legtöbb hozzánk beküldött versről hamar kiderül, hogy minden esztétikai mércét nélkülöző rigmus, olykor csak csasztuska. — A könyvkiadónak a művek puszta megjelentetésén kívül jelentős szerepe van az irodalmi élet, az irodalom szervezésében. Cserépfalvi Imre kiadói munkássága a klasszikus példa erre. Mennyire tudja ma maga köré gyűjteni egy-egy kiadó a szavak mestereit? — Napjainkban is kialakulnak tartós kapcsolatok írók és kiadók, írók és szerkesztők között. Az igazság az, hogy nincs sok választási lehetősége a mai íróknak. Kevés a szépirodalmi kiadó. Többen az egykori Új-termés-kötetük óta kötődnek kiadónkhoz. Nálunk indult például Ágh István, Bella István, Gyurkó László. Műveiket azóta is mi adjuk ki. De magunkénak valljuk Fejes Endrét, Hernádi Gyulát, Kardos G. Györgyöt, Kolozsvári Grandpierre Emilt, Mándy Ivánt, Moldova Györgyöt, Nemes Nagy Ágnest, Szentkuthy Miklóst, Szécsi Margitot, Weöres Sándort és sok más jeles szerzőt. — Jelentene-e konkurrenciát vidéki könyvkiadók létrehozása? — A dolog évek óta húzódik, de ha a miénkkel azonos feltételekkel megalakulnak, minden bizonnyal lesz konkurrencia. Nem tudom, ebben a pillanatban hogy áll a vidéki kiadók ügye... — Szoktak-e visszaadni kéziratot befutott, neves szerzőknek is? — Hogy kinek adunk vissza kéziratot, erről nem beszélünk. Olyan műhelytitok ez a kiadónál, mint az orvosi titoktartás. — Mindenkinek megvan a maga keresztje. A Magvető vállát mi nyomja? — A kiszolgáltatottság. Függünk a nyomdáktól, sajnos, egyre több könyvünk csúszik át a jövő évre és más kiadványunk a jövő évről az utána következőkre. Elsőkötetes költőnk, Csalog Judit művét április óta ígéri a szombathelyi nyomda. Most októbert írunk. Könnyen elképzelhető, mit érez ilyenkor az első kötetére váró szerző. A nyomdák is gondokkal küzdenek, főleg munkaerőhiánnyal. És, sajnos, egyre nehezebb — már-már lehetetlen — elérnünk, hogy a könyvkereskedelem elsősorban az értékre figyeljen s ne a lektűrre, amikor példányszámot igényel. — Hallhatnánk erre konkrét példát is? — Az idén különösen alacsony a verseskötetekre benyújtott igény. Például Bella István József Attila-díjas költő válogatott verseit 1900 példányban kérték csak a terjesztők. Fiatal költők művéből mindössze 6—700 példányt rendeltek. Ez még arra sem elegendő, hogy akárcsak egy is eljusson az ország minden könyvesboltjába. De nemcsak ez az egy „keresztünk" van. Szakmai és irodalmi berkekben közismert, hogy az elmúlt években a kiadói főigazgató nem segítette, hanem kifejezetten akadályozta a Magvető Könyvkiadó munkáját: revízió revíziót követett, rágalmakkal kellett hadakoznunk, indokolatlan dotációelvonást kellett visszaverekedni stb. Mindez már a múlté, a személyeskedő indulatok egyetlen személyi változással megszűntek. De hogy mindent kiheverjünk, a napi munkában újra egyenesbe jussunk, ahhoz még sok időre 13