Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Kertész Péter: A hoppon maradt mecénás

KERTÉSZ PÉTER Lajos bácsi az a fajta polgár, akit képtelenség lerázni. Hetenként, kéthetenként a legváratlanabb időpontokban jelenik meg a szerkesztőségben, s csak úgy ragyog a boldogságtól. Nincs az az úristen, aki el tudná hitetni vele, hogy nem jó ügyben komissiózik. Mózes jöhetett le így a hegyről, kezében a kőtáblával s szívében azzal a csalhatatlan hittel, hogy általa mostantól valami soha nem tapasztalt jóhoz juthatnak az emberek. Lajos bácsinál ez a prófétai sansz, hogy írni lehet (kellene) róla. Hozott magával most is két levélmásolatot; csüggedten rakom őket a már csaknem egész fiókot megtöltő többi közé. Kamaszos mosollyal fűzi hozzá az öreg az ilyenkor szokásos utasítást: Visszavárólag. Ellenőrzi egyúttal, hogy nem tartottam-e időközben nagytakarítást, vagyis hogy az eddigi aktái megvannak-e hiánytalanul. Mint minden hasonló kapcsolatot, ezt is magamnak köszönhetem, a róbertbácsiskodásomnak, aminek mozgató rugója gyógyíthatatlan naivitásom, mármár patologikus hitem a mindenkori hivatallal vívandó legalábbis egyenlő küzdelemben. Pedig hát jó néhányszor megtanulhattam volna már, hogy „nem lehet a hivatallal, nem lehet a hivatallal kikukoricázni." Az öreg azonban valahogy újra felhergelte bennem a bizakodást, azt a bizonyos „lássuk a medvét" nekiveselkedést. Nem utolsósorban azért, mert minden faramucisága dacára aranyos pofa, ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy majdnem nyolcvanesztendős, félig-meddig megrokkant emberről, aki szegénységében rátartibb (s rámenősebb is), mint maszek kötszövős ismerőseim, pedig, ha akarná, nagyobb csinnadrattával élhetne bármelyiküknél. De hát nem foglalkozik ilyesmikkel, egyetlen cél lebeg a szeme előtt, hogy „ha elmegy, maradjon utána valami." Van annak már vagy tíz éve is, hogy mindenkori horizontjára odavéste a maga vegytintájával ezt a nem túlságosan eredeti ars poeticát, s azóta le nem veszi a szemét róla. Én magam legalább tízegynéhány beadványában olvastam ezt a jeligét a legkülönfélébb megfogalmazásokban. A lényeg azonban mindig az, hogy itt egy furcsa ember, aki segíteni szeretne. De nem ám úgy általánosságban, hanem konkrétan és grátisz. Lajos bácsi ugyanis milliomos, és szabadulni szeretne a millióitól. Persze nem úgy, hogy leteszi valamelyik utcasarokra, s ott majdcsak megtalálja valaki. Pontos elképzelései vannak pénze hasznosulásáról, s nem tágít ettől, amíg le tud úszni egy hoszszat a csillaghegyi strandon. Meg azután se. Szóval ez a szerkesztőségi fotelba belesüppedt, majdnem kopaszra nyírt, erősen foghíjas, rövidnadrágos vagy zsakettos bácsi nem afféle önjelölt mecénás, aki egyszerűen átadja könnyen szerzett vagy keservesen összekuporgatott filléreit az államnak, s elvárja, hogy ezért nyilvánosan a mennybe menesszék. Többet akar ennél: tudni akarja, az utolsó fillérig jól gazdálkodnak-e a pénzével. Ez pedig sorra olyan reakciókat vált ki, amelyek újra és újra útjába állnak a megvalósulásnak. A hivatal ugyanis nem tűri, hogy neki feltételeket szabjanak. Valami ősi beidegződés folytán úgy tesz, mintha nem kellene neki az a pénz, holott majd megeszi a fene utána. „Kivált a jelenlegi gaz-8 fi hoppon maradt Í