Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Veszünk vagy megyünk

vegyes tulajdonú házban lakik, állami bérlőként. Ez előny vagy hátrány? — Abből a szempontból előnyös, hogy bármi adódik a lakásban, hívhatom az IKV szakembereit. A bajok ott kezdődnek, hogy csak akkor jönnek, amikor másutt már végeztek. Először az államiakat járják végig, minket csak azután vesznek sorra. Már többször tiltakoztam emiatt, szerintem ez diszkrimináció. De magunk között szólva, elismerem, hogy az IKV helyében én is így cselekednék. A mi házunkban még két család él állami tulajdonban. A többi kilenc pedig a sajátjában. — Azt állítja, hogy ha az IKV kimegy, óhatatlanul megoldja a magánlakások problémáját is? — Igen, s az ő problémájukhoz tényleg nincs semmi köze. Ennek az indokolt alapállásnak viszont mi, a vétlenek isszuk meg a levét. Miért fizessek azért, ami engem bérlői jogon megillet ? — Most itt az alkalom, hogy megszűnjön a feszültséget kiváltó ok. Bérlő marad, vagy tulajdonossá vedlik át? — Tulajdonos leszek. Egyrészt azért, mert szeretem a tiszta helyzeteket. Másrészt meg egyre kevesebb a hasznom a bérlőségből. A lakbérek emelése végképp eloszlatta eddigi aggályaimat. Havonta kifizet az ember egy csomó pénzt — semmiért. Most leteszem majd a megállapított őszszeget, s az unokáim már a sajátjukban lakhatnak. Csak attól félek, hogy túl sokat kell majd befizetnem. — Mennyit kell fizetnie Mohai úrnak a Németvölgyi útról? Dr. Kosztolányi László, a Fővárosi Ingatlanközvetítő Vállalat igazgatója: — A forgalmi értéket mi határozzuk meg, de mindenkit megnyugtathatok: a mi áraink jóval szolidabbak, mint a szabadpiacé. Mert, állami vállalat lévén, nem törekszünk tisztességtelen haszonra. Viszont túlságosan el sem szakadhatunk a szabadpiaci tarifáktól. Nem válhatunk nevetségessé, olcsójánossá. Régóta, idestova harminc éve foglalkozunk ingatlanok vételével, eladásával; munkatársaink tehát mindig tudják, hol húzódik a határ a konjunkturális és a szociálpolitikai szempontok között. — De a FIK mégiscsak vállalat! Nyereséget kell termelnie, máskülönben nem fizethet a dolgozóinak jutalmat, prémiumot és egyéb anyagi juttatásokat! — A közvetítési díj csupán 2 százalék. Ennyiért nem érdemes kockáztatni a jó hírünket. Meg aztán a bérlő sem köteles elfogadni az ajánlatot, ha valamiért nem tetszik neki. Reklamálhat, akár nálunk, akár másutt, kérve, hogy újból mérjük fel a lakását, és állapítsuk meg a forgalmi értékét. Viták természetesen lesznek, mert miért pont ebben, a valóban zsebre menő kérdésben ne legyenek ? Viták azonban nemcsak a forgalmi érték megállapítása körül lesznek, hanem arról is, hogy nem túl szigorúak-e a tilalmi listák. Az állami háztulajdonok elidegenítéséről szóló jogszabály megjelenése előtt társadalmi fórumok sokaságán vélekedtek úgy az állampolgárok, hogy kissé sok a zárolt terület, a kizáró ok. Dr. Kovács Ilona szerint ezeknek az észrevételeknek a döntő többsége megalapozatlan, mert nem veszi figyelembe a közösségi érdekeket. Mi sem természetesebb, így az osztályvezető, hogy állami tulajdonban tartjuk azokat a területeket, amelyekkel a városrendezőknek a későbbiekben céljuk van. Példának okáért lakótelep áll majd ott vagy egyéb közhasznú épület, intézmény. Az sem szorul részletesebb magyarázatra, miért nem adhatók el a műemlékek, a műemlék jellegű házak. Etikusnak pedig végképp nem lenne nevezhető az a lépés, ha megszabadulnának azoktól az épületektől, amelyeknek a tartószerkezete bauxitbetonból készült. Paál Lászlótól, a XII—I. kerületi IKV osztályvezetőjétől tudom, hogy náluk a kezelt épületek fele került fel a tilalmi listára. Igaz, az I. kerületben szinte minden kődarab nemzeti kincs. Csupán a Várnegyed lakóházairól alakultak ki egymásnak ellentmondó nézetek. De végül is felülkerekedett a bölcs belátás, a meszszibbre tekintő értelem, s minden maradt a régiben. Már ami a tulajdonformát illeti. — Itt valamit nem értek — mondom Paál Lászlónak. — Mi az igazság: meg akarnak szabadulni az ingatlanok egy részétől vagy nem? — Nem szerencsés, ha megszabadulásként emlegetjük a rendelet végrehajtását. Tény és való, hogy szándékunkban áll csökkenteni a kezelésünkben lévő ingatlanok számát. De nem mindenáron. Kizárólag a bérlőkön múlik, hogy vásárolnak-e, vagy sem. Mi nem ösztönözzük őket erre, kivéve azokat, akik vegyes tulajdonú épületekben laknak. — Az ösztönzés hiányával függ össze, hogy eddig csak 400 vételi kérelem futott be? A II. kerületben is csupán 75 épület bérlői jelezték vásárlási szándékukat. — Szerintem inkább arról van szó, hogy az emberek még tanakodnak, mitévők legyenek? Bármibe le merem fogadni, hogy a tanácsok végrehajtó bizottsága már a közeljövőben kérelmek sokaságáról fog dönteni. Magántulajdonhoz jutni, nem is akármilyen értékűhöz, potom összegért — jó befektetés. Ne feledje: az OTP-ben 180 milliárd forint betétje van a lakosságnak! — Akkor viszont azt se feledjük el, hogy aki módosabb, az esetleg nyerészkedhet is! — Ettől nem kell tartani. Az így szerzett ingatlan tíz évig nem adható el. Azon, persze, nem ártana gondolkodni, hogyan lehetne bekapcsolni a magántőkét állami feladatok megoldásába. A XII. kerületben például számos védett villa található. Anyagi erőforrásaink csak arra elegendőek, hogy közülük évente négyet-ötöt hozzunk rendbe. Számításaink szerint, ha minden úgy megy, ahogy elképzeltük, az ezredfordulóra fejezzük be a rekonstrukciót. Külső segítséggel előbb is végezhetnénk. De hát ebben a kérdésben nem az IKV-nek kell dönteni. Hallani olyan véleményeket, hogy az állami háztulajdonok elidegenítése, bármekkora is az érdeklődés, azért halad lassabban a kelleténél, mert az ingatlankezelő vállalatok dolgozói nem érnek rá. Most fejezték be a lakások felmérését, most állapították meg az új lakbéreket, most próbálják végrehajtani a korszerűsítést elrendelő intézkedéseket, egyáltalán: mintha mindent egy füst alatt akarnának bepótolni. Mások viszont azzal érvelnek, hogy jól átgondolt, megfontolt cselekvéssorozatról van szó, amelynek az a legfőbb célja, hogy az ingatlankezelő vállalatok — méltóan az elnevezésükhöz — végre csakugyan kezeljék az ingatlanokat. Lapzártakor a vita még tart. 7