Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Dolecskó Kornélia: Felelősségünk

elképzeléseinknek megfelelően végbevinni, annak nemcsak az az oka, hogy jelentősen változtak a körülmények, hanem az is, hogy nem mindig tudtuk lehetőségeinket optimálisan hasznosítani. Csupán példának említem a fővárosi építkezéseknél tapasztalható szervezetlenséget, gondatlanságot, a kellő koordináció hiányát, pedig tudjuk, hogy ezzel milliókat lehetne megtakarítani. A költség-előirányzatok és a határidők megtartásával elérhetnénk, hogy több anyagi eszközünk legyen fontos társadalompolitikai célok eléréséhez. És hogy ne legyen félreértés, az a bírálat, amit a budapesti pártbizottság ülésénfogalmaztunk meg, nemcsak az építőiparnak szól, hanem mindazoknak, akiknek valamilyen szerepük van a város építésében, fejlesztésében. — Az elmúlt években és a következő esztendőkben is a legfontosabb társadalompolitikai feladat Budapesten a lakáshelyzet, a lakásépítés, a lakásgazdálkodás javítása. Hol tartunk? Melyek a következő évek tennivalói? — Jelentős eredmény, hogy 1980-ban és 1981-ben 34 ezer új lakás épült, és remélhetően az idei terv, újabb 16—17 ezer lakás építése is teljesül. Ennek köszönhető, hogy javult az önálló lakással rendelkezők aránya, mérséklődött az egy lakásra jutó lakosok száma. Terveink szerint gyorsabb ütem folyik majd a lakások felújítása is. Ám a felépülő lakások összetétele változott. Csökkent az állami erőből építettek száma, és nőtt a magánerős építkezés aránya. Ez a tendencia folytatódik. Sajnos, a szükségesnél és a tervezettnél is kevesebb viszont a megépült nagylakás. Kedvezőtlen, hogy a lakások átlagos alapterülete nem érte el a tervezett nagyságot. Azt is el kell mondanunk, hogy nem javult kellően a lakások minősége, s változatlanul az ütemtelenség jellemzi a lakás-átadásokat. Összességében tehát azt mondanám, hogy a mennyiségi mutatók a célkitűzéseknek megfelelően teljesültek, a minőséggel viszont nem vagyunk megelégedve. — Engedjen meg egy közbevetést. Az elmondottak a budapesti építőipar rugalmatlanságával magyarázhatók? — A mai igények és az építőipar jelen állapota között van ellentmondás. Megváltoztak az igények, de az építőipar csak 6— 10évalatttud ezekre felkészülni. Nevezetesen az emberek, akiknek nincs lakásuk, örömmel költöznek ugyan a most épülő új lakásokba, de valójában már nem ilyeneket várnának. Gondolok itt a típusváltásra, a lakások alapterületének nagyságára, komfortfokozatára. Ebből is adódik konfliktus a megrendelő és a kivitelező között. Ma a város vezetőinek kezében nincsenek olyan eszközök, amelyek például a típusváltást máról holnapra megvalósíthatnák. S nem olyan a budapesti építőipar gazdasági helyzete, felszerszámozottsága, hogy másfél-két év alatt követni tudná az igényeket. Pedig erre a szükségletek miatt alkalmassá kell válnia, és erre rá is kényszerül. — Visszatérve a kiemelt társadalompolitikai célkitűzések megvalósításához, mit mondhatunk a gyermekintézményekről, az iskolákról? — Ma már gyakorlatilag minden jelentkezőt fel tudnak venni a bölcsődék, és alig utasítottak el kisgyermekeket az óvodákból. Az örvendetesen nagyobb létszámú korosztályok elhelyezése az általános iskolai tantermek tervezettnél gyorsabb ütemű fejlesztését tette szükségessé. Ennyi tantermet, 332-t még sohasem sikerült egy év alatt felépíteni. Az erők jó összehangolásával elértük, hogy az új iskolák zöme már szeptemberben kaput nyitott a diákok előtt. A budapesti pártbizottság ülése után hangsúlyozom, hogy nem feledve felelősségünket a közoktatás feltételeinek biztosításában, saját munkánkban és a pártszervezetek mindegyikében több figyelmet kell fordítanunk az iskola szakmai, nevelési feladatainak kiteljesítésére. Ezen áll vagy bukik, hogy dolgozni képes, szocialista szellemiségű, közösségben gondolkodó fiatalok hagyják-e el iskoláinkat, vagy a csak tanulgató, de képességeiken meszsze alul teljesítő fiatalok számát növeljük csupán. — Az elmúlt években hogyan alakult a budapestiek életszínvonala? — Az életszínvonalat általában sikerült megőrizni. De tudjuk, hogy vannak olyan rétegek és személyek, akiknek nehezebb lett a megélhetése. A főváros lakosságának életszínvonalára élet- és munkakörülményeire közvetve vagy közvetlenül befolyással vannak a gazdasági és várospolitikai folyamatok, döntések. Hallatlanul nagyok azok az erőfeszítések és az igyekezet, amely a nehezedő gazdasági körülmények között életszínvonalunk megőrzéséért folyik. Az életszínvonal alakulását a lakosság többnyire a bérek és az árak változása alapján ítéli meg. A minősítésnél ritkábban esik szó a béren kívüli jövedelmekről, szociális juttatásokról, az életszínvonalat, életkörülményeket jelentősen alakító társadalmi közkiadásokról, a lakosság teljes fogyasztásának változásáról. Kétségtelen, hogy az elmúlt két és fél évben bekövetkezett változások nyomán differenciálódott a budapestiek életszínvonala. A különböző rétegek megélhetésében nagy különbségek vannak, például a régebbi és a most nyugdíjba menők között. A lakosság összes fogyasztása 1979-hez képest több mint 2,5 százalékkal emelkedett. A fogyasztás növekedését részben a reáljövedelmek minimális — 0,5 százalékos — emelkedése, részben a társadalmi közös fogyasztás dinamikus fejlődése támasztotta alá. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy 1982-ben minden budapesti lakos mintegy 13 ezer forint összegű állami támogatásban részesült az egészségügyi ellátás, a gyermekintézmények, a közművek, a kommunális és a közművelődési, valamint a kulturális szolgáltatások révén. 1979-ben ez még alig haladta meg a tízezer forintos összeget. Növekedett az egy főre jutó nyugdíjak, családi pótlékok összege, valamint a kedvezményes üdültetésben résztvevő családok száma is. A fogyasztás alakulását is érzékeltetném néhány példával. 1980-ban és 1981-ben gyorsabb, 1982-ben lassúbb ütemben nőtt a budapestiek gépkocsi beszerzése és más tartós fogyasztási cikkek vásárlása. De mindenképpen jellemzi a főváros lakosságának életszínvonalát az a tény, hogy száz budapesti háztartásra 121 televízió, 106 hűtőszekrény, 97 mosógép és 41 személygépkocsi jut. A lakosság takarékbetétállománya 1982-ben lassabb ütemben nőtt, mint az előző években, de 1979 év vége óta nyolcmilliárddal emelkedett, s ma már eléri a 53 milliárdot. A tények és adatok tükrében felrajzolódik az a kép, amely érzékletesen bizonyítja, hogy a budapestiek életszínvonalát öszszességében sikerült megőrizni az elmúlt két és fél évben. — A jövő évi feladatokat ismerve azt mondhatjuk, ha valamikor, akkor most igazán arra van szükség, hogy mozgósítsuk anyagi és szellemi erőforrásainkat. Megfelelő erre a politikai és gazdasági ösztönzés? — Ez a kérdés messzire vezet. A XII. kongresszus feszes, reális, nagy erőfeszítést kívánó nemzeti programja ma sokak gondolkodásában nem mint a fejlett szocializmus építésének soron lévő lépése, hanem mint a fennmaradás, az új nekirugaszkodás előkészítésének terve él. Tudatosítanunk kellett, hogy olyan gazdasági, műszaki, szellemi erőforrások birtokában vagyunk, amelyek elégnek bizonyultak az árrobbanás hatásának késleltetéséhez, az elhúzódó kapitalista válság romboló hatásának megfékezéséhez, majd a továbblépés alapjainak megteremtéséhez is. A közvélemény értékeli ezt. Méltányolja a talpon maradást, azt, hogy a nemzetközi megítélésben is értéke van a magyar teljesít-5