Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Dr. Buza Péter: A Gotterhalte

Mérei Adolf síremléke a Farkasréti temetőben gadásra érkeznének, olyan grandezzával vezette be a fák alatt megbújó lakályos boxok valamelyikébe mulatni vágyó klienseit. A kitűnően vezetett üzlet a harmincas évek végén élte másodvirágzását. Akkor ugyan már Jardin d'Atelier-nek hívták, de ez mit sem változtat a lényegen. A Pesti Futár 1936-os beszámolója csupa elragadtatás: „Esténként elegáns autók száguldanak a Hermina útig. Ott megtorpannak, belezuhannak az Atelier fénykörébe. Minden este zsúfolásig tele. Pán Jóska, ez a zseniális tervező, szívvel csinálta az átalakítást. Az édes kis párizsi házikók, a páholyok keskeny ablakai, a vízben álló tengeri bárka mind csupa ötlet. A külföldiek reggel ötkor kétségbeesnek, hogy már haza kell menni. Párizsból jönnek ide a varietétulajdonosok, hogy lekopírozzák a Jardint. Olyan szép..." A Május 1. úttól a Hungária körútig nyújtózkodó tekintélyes területen — a kert helyén — ma három épület is áll. A Vegyterv sokemeletes irodaközpontja és két lakóház. Néhány díszes műkőtábla és egy sehová sem vezető lépcsősor árulkodik mindössze az az Erzsébet királyné útja i/b hátsó udvarán a hajdan volt fényűző mulatóról. Razzia a szeparéban A Király (ma Majakovszkij) utca 77-ben — itt lakott egyébként a századforduló körüli években Leszkay András, a Magyar Színház direktora — működött Wabitsch Lujza másik pénzcsináló szórakoztató üzeme, a Tátra. Klasszissal volt gyengébb a Jardin-nél, 1908-ban kis híján be is tiltották. Az esetről a kor egyik botrány lap ja számol be. A rendőrség arról értesült, hogy éjszakánként előkelő urak és hölgyek mennek be a szeparékba, amelynek az udvar felől is van bejáratűk. Megbízták az egyik detektívet a szaglászással, aki beavatott társnője kíséretében megjelent a mulatóban, hamarosan bevezették az egyik szeparéba, ahol pezsgőt ivott a hölggyel, majd „rátértek olyan bizalmasságokra, amelyeket még otthon sem próbál meg az ember nyitott ajtók előtt". Másnap éjjel a rendőrök már biztosra mentek. A szeparét próbált detektív kiszemelt egy párocskát magának, és amikor besurrantak a kis oldalszobácskába, értesítette társait. Pár óra múlva a férfi fizetett, „őnagysága két koronát kapott, de nem szólt egy szót sem: az ő hivatása, hogy a vendég pezsgőt igyék. Ezért kapja a 300 korona fizetését." Alig egyenlítette ki az uracska a számlát, kopogtak a találkahely udvari ajtaján. Sajó kapitány és testőrei érkeztek meg a Tátrába, s a rend zordon őre máris a férfihoz fordult, aki minden „al- és felszerelés nélkül" pihent a díványon. — Mit csinált ön itt a szeparéban ? — kérdezte tőle szigorúan. — Mulattam. — Csak ivott ? — Nem, őnagyságával bizonyos tiltott gyönyöröket éltünk át. (Ezt persze sokkal egyszerűbben fejezte ki.) Az ügyet jegyzőkönyvbe vették. A kapitány kilátásba helyezte a jelenlevő társtulajdonosnak, bizonyos Grüner úrnak, hogy el fogják venni az engedélyüket. És valóban úgy tűnt, senki sem akadályozhatja meg az üzleti katasztrófát. Wabitsch Lujza ugyanis éppen akkor nem tartózkodott Pesten. Szülőfalujában a felszentelésre váró új templomocska védnökségét vállalta el — Klieningbe kellett utaznia. Szerencsére megtalálta Grüner távirata. Másnap jelentkezett is kihallgatásra a főkapitánynál, Boda Dezsőnél. (A Gotterhalte bemutatója idején még csak alkapitány volt, ő verte szét lovasrendőreivel a diákok menetét.) Lujzának volt respektusa: a Tátra megmenekült. Csak a szeparék udvari bejáratait kellett befalaztatni. Egészében véve azonban ez a lebuj nem volt egészen hősnőnk ízlése szerint való. Persze korántsem erkölcsi okokból, sokkal inkább mert nem érezte — és okkal — elég nagyvonalúnak és nagyviláginak. így aztán a tízes években kiszállt az üzletből — a Tátra nem sokkal később végleg lehúzta a rolót — és felépítette a Télikertet, a Jardin d'Hivert. Ez az az épület, amelyben ma a Thália Színház és a Mikroszkóp Színpad működik. Két hónap alatt készült el, 1913 karácsonyán nyílt meg. Harlekin halála Maga a tulajdonos is itt élt, az első emeleten volt a lakosztálya. Akkor már Goór Lajosnénak hívták az éjszaka királynőjét, aki az álházassággal egyszerre szabadult meg a kompromittáló Lujzától s német vezetéknevétől. A ház egy-két idős lakója még emlékszik rá. Mondják, hogy vénségére zárkózott lett, szegényesen élt, kopott ruhákban járt, folytonosan imádkozott. Szorgosan látogatta a Teréz-templomot és a plébániát. Azt persze mindenki tudta: iszonyúan gazdag. Bérházainak és mulatóinak haszna nem volt csekélység. 1950-ben a kitelepítések utolsó napján vitték el a Nagymező utcából. Gyöngy össolymosra került egy faluszéli házba, onnan pedig Pomázra. De még előbb — így mesélik, hozzátéve, hogy ez persze csak pletyka — kimentette vagyonát az országból. Furfangos cinizmussal. Itt élt valamikor az öccse is, akit már a húszas években hívott ide, Budapestre. Leonard halálra itta magát, 1944-ben temettette el a nővére. Az államosítások hónapjaiban pedig exhumáltatta „Lincsit" és hazaszállíttatta szülőfalujába. Előbb azonban még berakta a koporsóba ékszereit, aranytárgyait. A hajdani virágáruslányka 1957-ben, nyolcvanéves matrónaként hagyta el Magyarországot. A haját még akkor is vörösre festette, s határozottan, emelt fejjel tipegett ki a kapun. Vissza se nézett, csak a házmesternek vetett oda egy közömbös grüssgottot, most már csak nem fog megtanulni magyarul?! Lassan mi is végéhez érünk történetünknek. Mérei Adolf alig egy évig igazgatta a Kristálypalota és a Télikert vacsora mellé felszolgált látványosságait. Életének utolsó felvonása volt orfeumigazgatói vállalkozása. 1918 márciusában Bécsbe utazott valamilyen szerződéskötési ügyben. Betegen érkezett haza. Felesége — akivel 1911-ben kötött házasságot — a Pajor Szanatóriumba vitette. Március 12-én, 42 éves korában váratlanul meghalt. A gyászjelentés szerűit egy gyomorhurut szövődménye bizonyult végzetesnek. A halotti anyakönyv vérmérgezést emleget. Az orvostörténet 1918-at a nagy spanyolnátha éveként tartja számon. Az első betegséget, amelyet már ezen a néven azonosítottak, júniusban észlelték Magyarországon. Nem lehet azonban kizárni annak lehetőségét, hogy Mérei Adolf volt a szörnyű járvány egyik első hazai áldozata. A Színház és Divat szépen búcsúztatja: „Váratlanul kibicegett a színház furcsa világából, s most szeretnénk valami jót írni róla, akinek az életében sokkal több ellensége volt, mint barátja. De így járt volna minden más pályán, energiája, erőszakos akarata, munkabírása szálka volt sokak szemében. Húsz évig egyebet se tett, csak dolgozott. Nem az örökkévalóságnak, csak a mai népszerűségért. A vagyonszerzés sem izgatta, nem voltak egyéni ambíciói. A kérdés maradt utána: mit hajszolt egész életében ez a kedves, tehetséges és titokban bizonyára boldogtalan ember?" Síremléke még áll a Farkasréti temetőben. Felesége s annak második férje, a mártírhalált halt Kemény Simon is itt nyugszik. Finta Sándor, a bojtárgyerekből lett híres művész munkája a szép szobor. A haldokló Harlekin görcsösen öleli át múzsája térdét. A zuhanás rettenete bujkál a szemében ... 41