Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Dr. Buza Péter: A Gotterhalte

ma: Erkel Színház) szerződött. Sorozatosan fordította le a divatos francia és angol vígjátékokat, s ő volt egy ideig a bécsi operettiskolának jóformán egyedüli magyar tolmácsolója, Lehár, Eysler, Oscar Strauss librettóinak átültetője. Bekapcsolódott az alakulóban, szerveződőben lévő magyar játékfilmgyártásba. Az egyik legjobb műhely, a kolozsvári Corvin filmgyár vette igénybe szolgálatait. Janovics Jenő alapította a céget, azzal a szándékkal, hogy értékes irodalmi alkotásokat rögzít a celluloid szalagra. Rendezőnek hívta meg Méreit, aki természetesen forgatókönyveket is írt. A tízes évek derekán tucatnyi film megszületésénél bábáskodott. Néhány a címek közül: Simon Judit, A hadtestparancsnok, A szobalány, Soha többé, mindörökké. (A Magyar Életrajzi Lexikon két személynek véli a librettista és a forgatókönyvíró Méreit. A tévedést, sajnos, az új kiadásban nem korrigálták.) Janovics filmgyárában az akkor 38 évesxde már igen tekintélyes férfiú képviselte a megalapozott hozzáértést. Volt azonban még egy rendezője — famulus a mester mellett — a kolozsvári vállalkozásnak. A színigazgatóból lett cégtulajdonos a New York kávéház nimolistái közül szemelte ki magának a hosszúra nyúlt, pelyhes állú, bőszen szivarozó, húsz-valahány éves fiatalembert. Korda Sándornak hívták, de a világ Sir Alexander Kordaként ismeri. A Teréz körút cézárja Térjünk vissza a Royal Orfeumba, ahol Dollyként ismerték s tisztelték fáradhatatlan hősünket. A testes, sánta ember telve volt vitalitással. Nem dohányzott, nem ivott, de olyan szenvedélyes virtussal élt, ahogy kevesen. Botjával kopogva szaladgált le-föl a lépcsőkön, tárgyalt, szerződést fogalmazott, tréfát írt, darabot fordított, rendezett, világított, díszletezett, a próbákon a zenekart dirigálta. Megfellebbezhetetlen tekintélye ellenére szerfelett udvarias, előzékeny és kedves embernek ismerte mindenki. Felfedezettjei is voltak. Például Szécsi Magda, aki évekig énekelte frenetikus sikerrel Zerkovitz dalát, a Hulló falevelet. Kellően kipárnázott hölgy volt, mint annak idején a millennium ünnepelt dívája, Carolla Cecília. Tarján Vilmos, az éjszakai élet krónikása ámulva ír a gömbölyű keblekről, amelyek akkorák voltak, mint egy „kis kapric fele". A kispárnányi bájak ebben az időszakban álomszép látványosságnak számítottak férfiúi körökben, s Mérei figyelmét is ezek az adottságok kelthették föl, amikor primadonnát keresett a Royal műsorához. Akkoriban Bálint Dezső volt a korábban már többször megbukott körúti mulató (ma a Madách Színház épülete áll a helyén) tulajdonosa. Dézinek becézték a bennfentesek, irigyei: a Teréz körút cézárjának. Ami azt illeti, ebben a minősítésben nem is volt semmi túlzás. Ritka szerencsés fiatalembernek tartották Bálint Dézit. Báró esetei Herczog Péter bártfai kaszinójának egykori jelentéktelen tisztviselője az ott zajló hirhedt kártyacsaták sápjaiból vette bérbe a Népszínházat. Húszezer aranykoronát fektetett be az üzletbe, kezdetben úgy tűnt: vesztére. Rosszul ment a színház, vészfelhők gyülekeztek a vállalkozó feje felett. És akkor csoda történt! Apponyi Albert, a kultuszminiszter elhatározta, hogy lebontatja a régi Nemzeti Színházat. S mivel tudta, hogy az új aligha épül föl egyhamar (milyen igaza volt!) ideiglenes otthon gyanánt a Népszínházat szemelte ki. Ezt követően pedig egymillió aranykoronáért megváltotta a bérletet Bálinttól. Az újdonsült milliomos ekkor vette meg a Teréz körúti orfeumot, és gyors egymásutánban egy sor bérházat, telket. Valósággal dőlt hozzá a pénzt. Elvégre egy mulatóban potyázni igazán nem illendő dolog. Ám, ha rendel valaki, fölkészülhet rá, hogy alaposan megvágják. És ha a delikvens nem akar adózni a gazdának ? Erre az esetre ott van Kurländer bácsi, a távoli rokon. Többek között az a dolga, hogy megfeddje a csellengőket. Ha nem is tud jól magyarul — állítólag egyetlen nyelvet sem tudott igazán —, megérti a csóró önkéntes, amikor ráförmed: — Táboros úr! Maga se nem isz, se nem esz? Csak úgy csosz-mosz? Miből élni fog az a szegény Bálint Dézi? Hogy mi lett azzal a gazdag Bálint Dézivel? Súlyos, gyógyíthatatlan ekcéma hatalmasodott el rajta, a kegyetlen viszketegség búskomorrá tette. Lefüggönyzött, sötét szobákban élt, abban a reményben, hogy valamelyest enyhülnek kínjai. Bejárta Európa valamennyi fürdőhelyét, orvosok tucatjainak receptjét próbálta ki, eredménytelenül. 45 éves korában, egy bécsi szanatóriumban találta meg a hatásos orvosságot: főbe lőtte magát gyöngyházberakásos browningjával. Mérei Adolf ezekben a keserves utolsó években már nem a Royalban dolgozott, önállósította magát. Két mulatót is bérelt, a Kristálypalotát, a Szerecsen utcában (ma a Gyermekszínház áll a helyén) és a Télikertet, a Jardin d'Hiver-t, a Nagymező utca híres szórakozóhelyeinek egyikét. Az utóbbi Wabitsch Lujza tulajdonában volt, és ha megemlékeztünk a Teréz körút cézárjáról, indokolhatatlan udvariatlanság lenne éppen róla nem beszélni, róla, aki évtizedeken át a pesti éjszaka koronázatlan királynője volt. Pezsgős Lujza A hölgy virágáruslányként kezdte pályafutását a múlt század kilencvenes éveiben. A szomszédos Ausztriából, egy Kliening nevű falucskából érkezett hozzánk, s mint mondják, roppant csinos leányka volt. Ennek köszönhette, hogy befolyásos barátokra talált — állítólag maga az ifjú József főherceg is köztük volt —, akik bőven osztogatott kegyeiért cserébe elintézték számára, hogy ősbudavára egyik attrakcióját, a pezsgős pavilont kibérelhesse. Eszes nőcske volt az akkor még csak 18 éves Lujza, rájött, hogyan lendítheti fel üzlete forgalmát. Csinos, kurtaszoknyás lányokat vett fel pincérnőknek, és hamarosan az egész született és pénzarisztokrácia idejárt mulatni. Vedelték a francia pezsgőt, a jégbehűtött whiskyt és a szédítő gint. És járták a „macsicsot", amiből aztán egy kis kalamajka is keveredett. A főkapitány — a Gotterhalte ügyet elügyetlenkedő Rudnay Béláról van szó — erkölcstelennek minősítette a táncot, és betiltotta az üzletet. Pedig igazából nem a parketten zajlottak az erkölcstelen jelenetek. Az enyhe csípőmozgással kísért, szaggatott ritmusú, játékos, dél-amerikai ugra-bugra mulatságnak is ártatlan volt. Az persze más kérdés, milyenfajta erkölcstelenségeket lehetett s milyeneket nem lehetett leplezni egy akkori főkapitánynak. Hiszen még ezt az ötletét sem honorálták, mert harmadnap újra járhatták a macsicsot a szép virágáruslány vendégei. Minden koccintásra emelt pezsgőspohár, minden koppanó cipősarok, minden duhaj kurjantás minden észbontó kacsintás pénzt jelentett. Nagyon sok pénzt. Úgyhogy amikor lebontották ősbudavára fából, vászonból, gipszből tákolt kulisszáit, Wabitsch Lujzának már volt miből új vállalkozásba kezdenie. Megvett egy telket, néhányszáz méterre első üzleti sikerei helyszínétől, és az Erzsébet királyné út—Hermina (ma: Május 1.) út sarkán megépítette előkelő mulatóját, a Jardin de Paris-t. Több mint négy évtizeden át volt divatban a fényűző városszéli kerthelyiség. Az első években kizárólag pezsgőt szolgáltak föl az uraknak — a tulajdonos állítólag el is bocsátott egy pincért, aki megkönyörült egy tikkadt vendégen, és sört hozott neki a szomszédos „Trieszti nőből". A drága — és jövedelmező — nedű mellé változatos műsorral kedveskedett a Jardin. Tucatnyi, nagyestélyibe öltözött konzumnő cirkált az asztalok között, mind más és más nációt képvisel — Lujzának volt érzéke az egzotikumhoz —, és a hölgyek készségesen fölajánlották szolgálataikat az árválkodóknak. A táncteremben hajnali négyig húzták a talpalávalót. Mint mondják, ide hintón s később automobilon volt illendő megérkezni. „Tábornoki" libériában pompázó portás nyitotta ki a kocsik ajtaját, mintha főúri fo-Wabitsch Lujza 40