Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Dr. Ságvári Ágnes: ,,... az élet cselekvés”

A gimnazista rejtekhelyén, Budán, az Ostrom utcában megsemmisült, leveleivel, fényképeivel együtt. A mesék új kiadása, börtönleveleinek, fiatalkori naplótöredékeinek, olvasójegyzeteinek publikálása is elmaradt. Az érdeklődés pedig nőttön-nőtt. Édesanyám, a meghívások százainak eleget téve, fáradhatatlanul járta az úttörőcsapatokat, az alakuló tsz-eket, hogy beszéljen róla. Ő, aki fia jelleméről, a munkára készülődés évtizedeiről oly sokat tudott, fia forradalmár életét egyáltalán nem is ismerte. De azt érezte, megértette, ha évek múltán is, hogy imádott fia mégiscsak helyesen cselekedett. „... mindig arra a megállapodásra jutok, hogy Apukáék nevelése és élete szükségszerűen vitt arra az útra, amelyen most is bátran és büszkén haladok. Hiába, az igazságnak a meg nem alkuvásnak, önfeláldozásnak és jóságnak a szelleme, amelyet belém neveltek; egy olyan példával, mint a társadalom különféle silányságai folytán megrontott életük, csak egész gyenge jellemet tudott volna érintetlenül meghagyni a polgári megszokottság mindenbe beletörődő taposómalmában. — Nem ilyennek képzelték a jövőm, azt tudom, de nézzék csak meg, milyen lenne most a jövőm, ha úgy indulok, mint képzelték. Akkor most félúton tört volna derékba a sorsom... A külvilág nehézségeinek súlya a belső ellenállás nagyságán múlik. Ezért is bizalommal nézek a jövőbe. Apukáék célja az volt, hogy boldognak lássanak, s nem az, hogy épp oly módon lássanak boldognak, ahogy saját maguk lettek volna annak idején." (Részletek Ságvári Endre 1940. szeptember 9-én a Gyűjtőfogházból írt leveléből.) Emberek tízezreinek tisztelete győzte meg az idős asszonyt évtized múltán fia igazáról. A szavak ereje azonban aligha lehetett erősebb a korszellemnél, amely az örökkévalóság számára bronzba öntött, de mindig is a napi agitáció érveinek szolgálatába állított, eleve elhivatott vezért és hivő mártírt festett példaképül a jövő nemzedék elé. Pedig ettől senki jobban nem idegenkedett volna, mint ő maga. Kétségbeejtő torzulás! Hiszen a kommunisták legnagyobb erőssége mindig is a gondolkodásban, a világ kritikai szemléletében állt: „...a világ kérdőjelei később csak még meg fognak sokasodni. Még nagyon kevés kérdőjelre taiáltunk feleletet. De már felfedezni a kérdőjeleket is óriási haladás az emberiségnek és az egyénnek" — írta húgának 1940. szeptember 26-án. Valós volt a veszély, hogy a dogmatikus tanításokkal együtt a dogmatikusnak kikiáltott hősök is népszerűségüket, hitelüket vesztik. Tanítóból szoborrá merevedik a példakép. S a poros szobrok sorsa az unott évfordulós ünneplés, majd a lassú feledés. 1956 e tekintetben is nagy lecke volt. S ha a népi rendszer emléket állított elődjeinek, szimbólumai meghonosodtak a köztereken, intézményekben, úgy az ellenforradalmi lázadás nemcsak az eszmék, hanem a szimbólumok ellen is kíméletlen hadat indított", rombolt, tört, zúzott. Az ellenforradalmi kísérlet leverését követően sor került a táblák, szobrok helyreállítására. Elsőként a mai Ságvári téren, amelynél méltóbb helyen nem is állíthatták volna fel az ünnepélyes házasságkötő termet. Magam mindennap ott járok el, s máig sem tudtam eltelni annak a jelképnek a szépségével, amely e kis területen egyszerre örökíti meg Ságvári Endre tudatos életének értelmét kifejező nemzetiszabadság-békemozgalom tüntetésének színhelyét, és teszi emlékezetessé ezrek és tízezerek számára házasságkötésük színhelyét. így aztán politikai és emberi szövetkezések emléke viseli Ságvári Endre nevét. Sor került a táblák, szobrok helyreállítására. Ennél azonban több volt a cél: ha késve is, megértetni az új generációval a Horthy-korszak értelmiségének útját a marxizmushoz, a népfrontpolitika sokoldalúságát, az ifjúságpolitika jelentőségét a mozgalomban. Az újjászervezett kommunista mozgalom erejét, programmatikus egysége mellett a pártot alkotó három generáció: a Tanácsköztársaság aktivistáinak, a Horthy-rendszer elleni harcokban edződött kommunistáknak és a felszabadulás után a munkásmozgalomhoz csatlakozott párttagoknak az összeforrottsága adta meg. Ebben a helyzetben a népfrontkorszak személyiségeinek tanulságos élete a konszolidáció eszköze lehetett. Endre barátai, elvtársai, de ismerősei közül is sokan lettek a személyi kultusz gyanakvásainak és üldözésének kárvallottjai. Kötelezettségüknek tettek eleget, mikor a korról és Endréről sok igaz, tanulságos történetet és összefüggést tártak fel. A történelemírás új irányzatai nagyban kedveztek a munkásmozgalom tárgyszerű bemutatásának és az eszmetörténeti törvényszerűségek feltárásának. így mi sem természetesebb, mint hogy megszólaltak azok, akik annak idején nyugati egyetemeken kommunistává érlelődve sok nemzetközi tapasztalattal gazdagították Endre ismereteit: a volt szociáldemokraták, akik bevezették Endrét a szakszervezeti mozgalomba s mások, akik megismertették a területi-kerületi pártmunka mindennapjaival. Sorozatosan közreadták visszaemlékezéseiket azok, akik az 1943-as ifjúsági egységkonferencia előkészítése idején mint különböző vallási és rétegszervezetek képviselői együttműködtek Endrével: öreg bányászok, a Ságvári szerkesztésében megjelent Béke és Szabadság munkástudósítói, az általa szervezett augusztus 20-i munkás-paraszt találkozók Békés megyei résztvevői, akiket bár az erőszakosságok során a tsz-ből kizártak, de 1956-ban maguk kérték felvételüket az újjászervezett pártba. Világosan kirajzolódott Endre diákmozgalmi, Szociáldemokrata Párton belüli és illegális kommunista tevékenysége. Fény derült az illegális tömegpárt és a fegyveres ellenállási mozgalom szervezésének nehézségeire, de a moszkvai emigrációnak az itthoni mozgalom iránt tanúsított bizalmatlanságára is. Immár nem volt titkolni való bűn, hogy Endre milyen tapintattal készítette elő konzervatív beállítottságú, kezdetben kommunistaellenes szüleit az ország sorsában várhatóan bekövetkező változásokra. 35