Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Vértessy Sándor: A városparancsnok

1945. FEBRUÁR 13. EMLÉKÉRE A városparancsnok 1945 februárjában a Garam folyó menti súlyos harcokból Budapestre vezényeltek egy negyvenöt éves tábornokot, Ivan Tyerentyevics Zamercevet, hogy életre keltse a klinikai halálba dermedt „Duna-gyöngyét"... 1974 áprilisában, egy hófoltos tavaszi napon kopogtattam be először a vezérőrnagy moszkvai otthonába. Célszerűnek gondoltam, hogy még a „filmcsinálás" előtt felkeresem, mert a nagy öregek nem mindegyike „hadrafogható". Olykor legendásítják a megélt-megcsinált történelmet, vagy éppen a halványodó memória nem idéz fel mindent a bizonyosság erejével. Friss mozgású és észjárású, szívesen beszélő ember fogadott. Meggyőződhettem szavainak legendátlan tisztaságáról. Rövidesen újból Moszkvában voltam, immár a stábbal, hogy felvegyük az emlékidéző beszélgetéseket a tábornok múzeumnak is beillő dolgozószobájában. Amúgy ingujjban, ahogy a történelmi múltat kutatni a legkellemesebb... Meghívtuk őt: jöjjön el ismét Budapestre, s hozza el magával ötven éve hűséges társát, a feleségét. Mi addig megkeresünk mindenkit, akivel csak találkozni akar. (Volt ebben a „megkeresünk"-ígéretünkben egy adag újságírói könnyelműség ?) Kaptunk tőle vagy három régi fényképet: nyolc-tíz éves gyerekeket fotografáltak le egy szépséges nagy villa kertjében a tábornok társaságában. Színes nyakkendőt, pilotka sapkát viseltek. Kik lehetnek? Hol élhetnek most ? Csak annyit tudtunk, hogy ez volt a háborús árvák és elhagyott gyermekek otthona, és hogy ezt a kastélyt Zamercev ajándékozta nekik... Adott még egy fotót: Gobbi Hilda, Major Tamás és írók láthatók a képen. Hazajöttünk. A fotókat bemutattuk A Hét adásában, közzétettük a lapokban. Néhány hét múlva a csoportképen szereplő gyerekekből huszonkettővel felnőttként találkozhattunk a tévé székházának tanácstermében. És ők is egymással, három évtized múltán. Zamercev megérkezett, feleségével Aszjával — akit hajdanában éjszaka lovon szöktetett ki egy grúziai faluból. És napra nap: elkészítettük a filmet... Részleteket idézek most abból a beszélgetésből, amelyet akkor Barabás Tiborral, Gobbi Hildával és Major Tamással folytatott. * Zamercev: Katonaember voltam... Harcoltam. Évek óta. Semmi másról nem tudtam... Egyszer csak értesítettek a fronton: Malinovszkij marsall parancsára Budapest városparancsnokává neveztek ki. Először nem tudtam felfogni: miért éppen engem ? Az első gondolatom az volt, hogy nem vállalhatom el a kinevezést, mert semmiféle adottságom nincs ilyen tisztség betöltésére. Külföldön eddig sose jártam, nyelveket nem beszélek. így vállaljam ? így kellene idegen országban fontos posztot betöltenem? De a parancs — az parancs. És fogtam magam, mentem ... Este érkeztem meg Budapestre. Arra gondoltam, hogy reggel, amikor Malinovszkijjal beszélhetek, visszaadom a kinevezést. Igen ám, de eszembe jutott, hogy a parancsnokom meg fogja kérdezni:— Hány órát töltöttél itt? Tíz órát? Mit csináltál ez idő alatt? Tennem kellett valamit! Éjjel indultam el ismerkedni a várossal. Jártam a romok közöttnéztem, mi történik és hogyan? Hajnali ötkor betértem a hatodik kerületi parancsnokságra. Ott már (vagy még) dolgoztak. Bemutatkoztam: mondtam, ki vagyok. Érdeklődni kezdtem: hogyan is állnak a dolgok. Elmondták. Amit hallottam, nem volt derűs. Reggel visszatértem a városból. Bementem a parancsnokságra. Hat óra volt, alig pirkadt. A parancsnokság háza előtt tömeg várakozott. Elsőként — segédtisztem okosságából — Gobbi Hilda és Major Tamás, két színész került be hozzám. Szívhez szólóan kértek: adjak nekik bármiféle járművet, hogy a színészeket vidékre szállíthassák, élelmet vásárolni. Nekem még nem volt személyi kocsim! Úgy tudtam, hogy a városparancsnokságnak mindössze egyetlen tehergépkocsija van! Váratlan esetek mindig adódhatnak — ezt a kocsit kötelességből tartogattam. Csak ültem és mondtam, hogy most nem tudok kocsit adni. Ebben a pillanatban lépett a szobába Malinovszkij. Felálltam, jelenteni akartam. Megelőzött: — Dolgozz csak, dolgozz! Látom, sok a munkád. Folytattam hát a beszélgetést a színészekkel. A marsall hallgatta, hallgatta, egyszer csak közbeszólt: — Idefigyelj! Hány kocsid van? — Egyetlenegy! — Na, add oda nekik! A művészeknek kenyeret kell hozni! — „Kénytelen voltam" odaadni a kocsit. Gobbi: Itt nem csak pusztán a gépkocsiról volt szó, hiszem, hogy sokkal többről. A gépkocsi élelmet jelentett, a gépkocsi munkakedvet jelentett, a gépkocsi új színházat jelentett! A következő napokban áramot, színháznyitási engedélyt, magyarán szólva, életet kaptunk. Ma reggel, ahogy erre a baráti összejövetelre indultam a tévébe, az utcámban régi szomszédom, öregedő vasesztergályos, kérdezi: — Merre tetszik menni, művésznő, mert el vagyok késve. Mondom, hogy a Semmelweis utcába. — Az nekem nagyon jó — mondja. Beszállunk és szólok: — Elvinném én magát, de nekem időre kell mennem, mert egy nagyon régi, nagyon tisztelt barátommal van találkám, Zamercev tá... — Nem is hagyta végigmondani: — Zamercev? — Mondom, hogy Találkozó 1974-ben Fehér István reprodukciói 2